A szerelem képessége sokszor úgy tűnik fel, mint ami velünk született, bennünk rejtőzik kezdettől fogva, mint amihez nem kell sem egyházi, sem társadalmi útmutatás, nem is kell róla sokat magyarázkodni istentiszteleten. Ugyanakkor a szerelem egészen közvetlenül kapcsolódik mindahhoz, ami szent, ami az ember lelke legmélyén van, és ami az Istenhez kapcsolja őt. A házasság hete kezdetén és Valentin-nap közeledtével a szerelem témáját Andorka Eszter gyermekeknek szóló igehirdetésének segítségével járjuk körül.
Szöveg: Andorka Eszter evangélikus lelkész
„Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba. Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti. Így szólt hozzám: Írd meg: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára! Ezt is mondta nekem: Ezek az Isten igaz igéi.” (Jel 19,6b–9)
Az Énekek éneke eredetileg szerelmes dalok gyűjteménye volt. Az ókori zsidók körében sok-sok ének, szépséges vagy mulatságos, bölcs vagy keserű költemény született. Ezek közül a legszebb himnuszok és imádságok a zsoltárok könyvévé lettek, és így bekerültek a szent iratok közé. A sok költemény közt még egy csoport, a szerelmes versek gyűjteménye lett szent könyvvé. Azért őrizték meg ezeket, mert a rabbik úgy látták: az itt leírt szerelem éppen olyan, mint az Isten iránti szeretet. Azt mondták: az egész Bibliának ez a könyv a kulcsa. Aki így szereti az Istent, és megérti, hogy az Isten így szereti őt, annak nem lesz nehéz követni parancsolatait, hűnek lenni hozzá minden dolgában, megérteni a szándékát. De Jézus maga is használja ezeket a képeket, például amikor arról beszél, hogy Isten maga gondozza, díszíti még a liliomokat, a füveket és virágokat is, melyek szebben öltözködnek, mint maga Salamon – aki a korabeli felfogás szerint a vőlegény az Énekek énekében. A felolvasott igénkben Jézus, az isteni Bárány ül lakodalmat az övéivel, az őt szeretőkkel, akik az ő szépséges menyasszonyává lesznek.
A szerelem nyelvét használja hát a hit, az istenszeretet, hogy valahogyan kimondhatóvá tegye magát. De az emberi szerelem is tud erről a rokonságról. Maga az Énekek éneke is azt mondja: olyan a szerelem, mint az Úrnak lángja a csipkebokorban. És sok-sok szerelmes vers hasonlóképp cselekszik. Gondoljunk csak József Attila Ódájának legtestibb, negyedik részére: „vérköreid, miként a rózsabokrok”, „mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!” Tényleg így van ez: az ember néha felcseréli az énekeket, a képeket, innen oda, onnan ide viszi őket. Szerelmes szavakat mond az Istennek és vallásos képeket a szerelmének.
Jó a szerelemnek, ha az istenszeretetre tud tekinteni, abból tud tanulni, mert a szerelem, ahogyan mi megéljük itt, a világ sokféle követelése és nyomása között, töredezett, nem annak a teljessége, amire Isten az embert teremtette. És jó az istenszeretetnek, ha a szerelemre tud tekinteni, a szerelemből tud tanulni.
A hitünk könnyen lesz halovánnyá, elvonttá, elméletivé, s jó, ha a szerelem emlékezteti a szenvedélyességre, az odaadásra, a szerelem testet-lelket, minden érzéket megragadó erejére.
Három dologról szeretnék most beszélni a szerelemmel és az istenszerelemmel kapcsolatban: a titok és nyilvánosság dolgáról, a szerelem változó, alakuló voltáról és a benne rejtőző ritmusról, táncról.
A szerelem ugyanis mindenképpen titokteli dolog. Minden okosságunk ellenére sem tudjuk, honnan jön, nem tudjuk megmagyarázni és kiszámítani. A leglényegéhez tartozik, hogy valami ismeretlennel, vadonatújjal találkozunk benne, átalakulunk, megváltozunk általa. Még magunk előtt is titok marad, mert mindig új dologként talál ránk, frissként és elmondhatatlanként. Olyan, mint az Istennel való találkozás: úgy érezzük, hogy amit átélünk, vadonatúj és elmondhatatlan.
Ugyanakkor a szerelemről is, az istenszeretetről is beszélni vágyunk, el akarjuk mondani, milyen, meg akarjuk osztani másokkal – ezért van olyan sok szerelmes és istenes vers. Nagyon bensőséges dolog a szerelmünk, bensőséges az Isten iránt érzett odaadásunk, mégis mind a kettő vágyakozik arra, hogy nyilvánvalóvá legyen. Ezért vannak azok a szertartások itt, a templomban, amelyekben ezekről az egészen belső dolgokról nyíltan is vallást teszünk. Ha hívővé lesz valaki felnőttként, akkor vágyik arra, hogy ezt meg is mutassa, láthatóvá tegye az életében – megkeresztelkedik, konfirmál. A nagy szerelem is vágyik arra, hogy a barátok, társak is részévé legyenek az ünneplésének, vágyik arra, hogy mindenkinek elmondasson. És abban is hasonlít egymáshoz szerelem és istenszerelem, hogy mindkettőt – éppen a nyilvános volta miatt – fenyegeti a kiürülés, hamissá válás veszélye. Mindkettőben folyamatosan küzdeni kell az őszinteségért, az igazságért. Újra meg újra visszatérni belső forrásukhoz.
Ezért aztán a szerelem és az istenszeretet folyton változik. Változik, ahogy bennünk és körülöttünk változnak a dolgok. Még a változásuk íve, jellege is hasonló. Az ember kislánykori vagy kisfiúkori szerelme hasonlít kislánykori vallásos vágyakozásához, kamaszkori szerelme és kamaszkori istenkeresése is hasonlóan darabos és szépséges. És – hogy korszakokat átugorjak – amikor egészen idős emberek beszélnek Istenükről, akkor is hasonlóan fogalmaznak, mint amikor arról beszélnek, hogy valakit nagyon szeretnek. És ez jól is van így, hogy minden életkornak megvan a maga szerelemfajtája. Úgy hallottam, hogy az itt levő óvodások között is sokaknak van szerelme. Ez kicsit nehéz lehet nekik, mert a képek, filmek legtöbbször felnőttek szerelmeit mutatják be, mintha csak úgy lehetne szeretni. De ti emlékezzetek rá, hogy ti ovis módon lehettek szerelmesek, ez olyan különleges dolog, amire soha többé nem lesztek képesek. Ne akarjatok olyanok lenni, mint a filmbeli felnőttek, legyetek csak szerelmesek a magatok módján. Ugyanilyen nehéz a dolguk az idős embereknek, mert mintha a világ azt hinné, az ő szívük már bezárult. Pedig én mint lelkész mondhatom, hogy ez nem így van. Nem így van az istenszeretet dolgában: hitben leélt, hosszú élet után is elérheti az embert valami egészen új tudás Istenről. Nem így van a szerelem dolgában sem: az embereket életük késői szakaszában is elérheti nagy szerelem, korábban nem ismert, nagy boldogság.
Változik a szerelem az ember életével, új korszakokba lép. De változik a szerelem is, az istenszeretet mint kapcsolat is napról napra. Ritmusa van. Olyan, mint egy tánc: eltávolodásokból és új találkozásokból áll. Néha megnő, néha apadásnak indul. Az ember ijedten figyeli a szerelmesét: más lett, másképpen viszonyul hozzám, mint annak előtte – jaj, miért, mi történik velünk? És még nehezebb, amikor ijedten figyeli saját magát: szeretem még, vagy csak áltatom magam, csak eljátszom azt, ami régen igaz volt? És így van ez az Istennel is. Az ember szépséges, gazdag korszakait száraz-szomorúak váltják, amikor nincs kedvünk és őszinteségünk sem imádkozáshoz, se úrvacsorázáshoz, se semmihez.
Mindkettőre ugyanaz igaz: nem lehet egyszerű visszatéréssel újrakezdeni. Ha ugyanazt akarjuk visszaállítani, ami volt, csak rontunk a dolgon. De ha valami mélyebbet és igazabbat keresünk és építünk fel magunkban, akkor új rétegeit, új örömét ismerjük fel a szerelemnek és az istenszeretetnek.
Névjegy
Andorka Eszter (1970. június 16. – 2003. február 17.): magyar evangélikus lelkész, a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség titkára.
1970-ben született, teológiai tanulmányai után evangélikus lelkésszé szentelték. Folytatott újszövetségi tanulmányokat a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen, feminista tanulmányokat a Közép-európai Egyetemen, illetve tanult a Leuveni Katolikus Egyetemen is. Lelkészként szolgált Aszódon és Dunaharasztiban, munkásságát az elesettekért, kirekesztettekért, kizsákmányoltakért való elkötelezettség hatotta át. Komoly elkötelezettséget mutatott a feminista teológia művelésében, valamint a mozgássérültek és az állami gondozásból kikerült fiatalok felkarolása iránt is; utóbbiak közül többet keresztfiának is fogadott. Előfordult, hogy heteken keresztül akár tíz-tizenkét cigány gyerek lakhatásáról gondoskodott kis lakásában.
Rövid élete során több tudományos dolgozatot jegyzett, valamint számos, gyerekeknek írt színdarabot is szerzett, betlehemes és más, bibliai témájú előadásokat rendezett. Szervezője volt az Evangélikus Ifjúsági Szövetségnek, és rendszeresen szervezett táborokat az úgynevezett Bárka-csoportban kerekesszékes mozgássérülteknek. Készült a doktori cím megszerzésére is – az Evangélikus Hittudományi Egyetem doktoranduszhallgatójaként –, amiben csak korai halála akadályozta őt meg.
2003 februárjában – február 17-e, hétfőre virradóra – gyilkosság áldozatává vált Budapesten: egy kábítószer hatása alatt álló, korábban zaklatás miatt kiszabott büntetése próbaidejét töltő, huszonöt éves férfi, J. Csaba veszprémi lakos Andorka Eszter saját lakásán végzett vele. Gyilkosa éppen olyasvalaki volt, akin, illetve az akikhez hasonlókon hosszú ideje önzetlenül igyekezett segíteni. Az elkövető néhány nappal későbbi elfogását követően beismerte tettét.
Emlékére a tisztelői 2007-ben egy önálló kiadványt jelentettek meg „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” – Andorka Eszter-emlékkönyv címmel, melyben Andorka Eszter fennmaradt prédikációit, gyermekújságokba írt cikkeit, kisebb tanulmányait, az általa írt – templomok akadálymentesítését célzó, mozgássérültek passiókörútjának megszervezésére vonatkozó, illetve az úgynevezett Bárka-ház létesítésével kapcsolatos – pályázatokat, a temetésén elmondott beszédeket és a róla írt megemlékezéseket gyűjtötték egybe.
Forrás: Wikipédia
Az igehirdetés 2003. február 4-én hangzott el a Deák téri evangélikus templomban. Forrás: Andorka Eszter: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” – Andorka Eszter-emlékkönyv (Budapest, 2006).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
