Kötőszó

„Nem haragszom hát Pál apostolra, mert spoilerezik. Ezzel, a végső cél elárulásával, a cél megmutatásával ébreszti fel reménységünket, erősíti hitünket, bátorít kitartásra, a hit harcának megharcolására, hiszen most már tudjuk: megéri. Jézus feltámadt, és elkezdődött az új világ születése. Megkezdődtek a világ szülési fájdalmai. A vége jó lesz. Akkor hát minden jó. Ami meg rossz, az időleges. Elmúlik. Kibírjuk.” Meditáció február hónapjának igéje alapján. 

Szerző: Balicza Iván

Általában nem szeretem a spoilerezést. Hogy mi a spoiler? Az, amikor valaki elárulja egy könyv vagy film, egy esemény végső kimenetelét. Ez elrontja a meglepetést, az élmény izgalmát, értékét. Más vélemények szerint viszont akár érdekesebb is lehet, ha előre tudjuk valaminek a végét. A Columbo-filmekben már az elején tudjuk, hogy mi történt, hogyan, hogy ki a gyilkos, a film izgalma az, hogyan leplezi le a nyomozó a gyilkost.

Pál apostolnak a havi igénkben elmondott gondolata tipikus spoiler. Elárulja életünk végső kimenetelét, és azzal biztat minket, hogy a jelen nehézségei, szenvedései után minden megoldódik, happy enddel, boldog végkifejlettel végződik majd életünk. Pál azért spoilerezik, hogy ezzel reménységet, erőt adjon az élet és a hit harcában megfáradó, kétségbeeső embernek. Hiszen ha a vége jó, minden jó.

Tudom, hogy ezzel a gondolattal vissza lehet élni, sőt vissza is élt nagyon sokszor a kereszténység. Mert úgy is lehet értelmezni, hogy az egész földi élet egy nagy siralom völgye, de majd kárpótol minket minden itteni szenvedésért a túlvilág dicsősége és öröme. A mai embernek azonban nem sokat mond az, hogy minden szenvedésért és fájdalomért majd bőséges kárpótlást kap a mennyben. Hiszi is, meg nem is, de mindenképpen úgy gondolja, ahogy a szólás mondja: Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

De sokszor éppen az ad kitartást, ha előre tudjuk a végső kimenetelt. Az úthoz a cél ad erőt – jól tudják ezt a sportolók. Nemrégiben Balczó András volt budavári szabadegyetemi sorozatunk vendége, és mesélt arról, hogy az edzések gyilkos megpróbáltatásait azért tudta elviselni, vállalni, mert előtte volt a cél: a világbajnoki győzelmek után meg akarta szerezni az egyéni olimpiai aranyérmet is. Hitt abban, hogy ezt meg is fogja valósítani, és 1972-ben Münchenben valóra is váltotta a célját. De addig sok szenvedést vállalt magára.

Pál a világ szenvedését meg benne a saját maga sokféle szenvedését is ilyen célra néző hittel és reménységgel nézi. Mert a magunk és a világ bajait és szenvedéseit kétféleképpen lehet látni: vagy úgy, mint egy gyógyíthatatlan beteg reménytelen kínlódását, fájdalmas vergődését, amelynek a végső kimenetele elkerülhetetlenül a halál. Ez pesszimista látás, mégis tapasztalati és racionális. De úgy is lehet mindezt a sok szenvedést látni, ahogyan Jézus mondta: mint a szülő asszony vajúdását. Ott is van fájdalom, mégis abban a reménységben, hogy nem hiábavaló. Hiszen a fájdalmak között születőben van egy új élet. Ez a szenvedő világ és a szenvedő ember optimista látása. A hit szemével való látás.

A teremtett világ egy nagy kozmikus újjászületés felé halad, és benne a mi személyes életünk is – bár megpróbáltatásokon, szenvedésen, halálon keresztül – Isten megszülető országának dicsősége felé megy. Erre mutat a feltámadás, Jézus győzelme a tapasztalati és racionális – pesszimista – világlátáson. Erre nézve mondhatja Pál: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.”

Nem haragszom hát Pál apostolra, mert spoilerezik. Ezzel, a végső cél elárulásával, a cél megmutatásával ébreszti fel reménységünket, erősíti hitünket, bátorít kitartásra, a hit harcának megharcolására, hiszen most már tudjuk: megéri. Jézus feltámadt, és elkezdődött az új világ születése. Megkezdődtek a világ szülési fájdalmai. A vége jó lesz. Akkor hát minden jó. Ami meg rossz, az időleges. Elmúlik. Kibírjuk.