Kötőszó

Mitől, miért lehet vonzóbb, népszerűbb a bioenergia-átadás, a jósnő, az auraszóma vagy bármilyen – átverős – ezoterikus kezelés annál, hogy az egyházakat – s rajtuk keresztül Istent – keressék az emberek. Ha keresnek is: mit találnak? Az alábbi kérdésfelvető, vitaindító cikkben az ezotéria keresztény hívek körében is tetten érhető jelenlétét szeretném körüljárni, a választ azonban egyetlen véleménycikk természetesen nem adhatja meg és nem is szeretné megadni. 

Szerző: Laborczi Dóra

Időnként elkapok egy-egy beszélgetést, mely a főként idősebb, tehát az aktívan templomba járó korosztály főként női tagjai között zajlik. Ezek gyakran szólnak ilyen-olyan egészségügyi problémákról. Kezeléseket, orvosokat ajánlgatnak egymásnak, de a beszélgetés egy pontján gyakran előkerül valamilyen – általam eddig még soha nem hallott – ezoterikus gyógymód is.

Legutóbb a bioenergia-átadás áldásos hatásairól hallgattam végig egy ilyen kedves beszélgetést egy bizonyos „mestert” emlegetve, akihez a beszélgetés egyik résztvevője – lévén, hogy már ingyen utazhat a vasúton – gyakran „feljár” Budapestre. Bennem rögtön rengeteg kérdés fogalmazódott meg: mégis hogy van az, hogy egy-egy ilyen alkalomért akár több száz kilométert is utazik valaki, miközben a helyben lévő templomok gyakran konganak az ürességtől? Hogy a legteljesebb természetességgel nevezik mesterüknek azt, aki ezeket az alkalmakat vezeti? Ez az elnevezés nyilván nem problémás egy cipészmesternél vagy egyéb, szaktudást átadó személy esetében, de aggályos, ha spirituális gyakorlatot átadó „mesterről” van szó, hiszen ezen a téren aligha lehetne más mesterünk Jézusnál.

Mégis mi az, amit mi nem teszünk meg, hogy vonzóbbá tegyük az üzenetet, azt az „életet adó energiát”, „gyógyító jelenlétet” és hasonló, az ezoterikus kezelések által kisajátított kifejezést, és miért nem tudjuk átadni azt, ami szerintünk a valódi üzenet?

Miért van szüksége a mi híveinknek is erre a sok szemfényvesztésre, és miért nem vértezzük fel őket – teológiailag – megfelelőképpen az átverésekkel szemben?

Nem elég karizmatikusak a lelkészek, gyülekezeteink vezetői? Vagy túlságosan azok, és ezért elvágólagosnak tűnnek? Hogy van ez, hogy ekkora az igény, az éhség a spirituális tartalmak iránt, és mégsem tudunk igazán belépni erre a piacra? Vagy a keresztény tanítás, a keskeny út önmagában nem teszi lehetővé, hogy a mi hittartalmaink ezen a piacon kelendők legyenek? 

A kérdés szerintem nem az, hogy van-e a vallásnak, így a keresztény üzenetnek létjogosultsága a posztmodern társadalmakban, hanem az, hogy ezen a beláthatatlanul sokszínű „spirituális piacon” hogyan találhatja meg az embereket. Hogy képes-e állítóként, akár a másmilyenségtől való félelmét maga mögött hagyva megjelenni itt? Ehhez az emberek vallásokkal kapcsolatos viszonyát sem árt ismerni és tisztázni, hiszen a mai ember számára legmegfelelőbb módszert spirituális szükségleteinek ki- és megélésére úgy kell megtalálnia, hogy nincs számára egyedül üdvözítő út, hiszen azt ezerféle spirituális gyógymód ígéri. Mindeközben egy racionális alapon működő társadalom elvárásainak is meg kell felelnie azzal az elkerülhetetlen feszültséggel, amely abból ered, hogy a benne élőknek észszerű keretek között kell megtalálniuk bármiféle „transzcendens értelmet”, illetve azt a módot, ahol erről racionális és fogyasztható keretek között beszélhetnek. A kezelések eredménye ezért lehet hangsúlyos, a bevezetőben említett beszélgetés is erre futott ki: hogy az illető hölgy annyival jobban érzi magát, mióta bioenergia-átadásra jár, hogy annak orvosilag kimutatható eredménye is van már. Ezzel nehéz versenyezni, hiszen a kereszténység és tanítói számára mindig is a lélek volt – kellene hogy legyen – a szakterülete, nem a test, illetve – teológiai alapon – a test csak a szenvedés szűrőjén keresztül válik érdekessé.

Azért is nehéz ezt a kérdést feszegetni, mert egyrészt az ezotéria, a babonák és az ártatlan szokások közötti határok gyakran elmosódnak, másrészt adott esetben olyan mélyen meghatározzák egy-egy közösség, család vagy templomba járó ember életét, hogy nehéz róla reflektált beszélgetést folytatni úgy, hogy ne az illető hibáztatása, hanem nyitott, értő, mégis egyenes álláspont menjen át. És talán az is szempont lehet, hogy ha már templomba egyébként is kevesen járnak, és akik járnak, azok is egyre idősebbek, legalább azokat ne sértsük meg, akik még itt vannak.

Egy romániai, magyarlakta falu református lelkipásztora mesélte egyszer, hogy mennyire komolyan és alapjaiban határozzák meg a hívek, presbiterek életét különböző babonás szokások, legfőképp a halottaktól való félelem, illetve azok tisztelete. Szolgálati ideje kezdetén nem egyszer orra esett a seprűben, melyet a lelkészi iroda ajtajában keresztbe helyeztek el halottak napja környékén, hogy az arra tévedő szellemeket elűzze, s ugyanígy az iroda ablakába tett gyertya is hasonló célt szolgált. A lelkipásztor – aki egyébként nagyon komolyan szokott készülni igehirdetéseire – azt az utat választotta, hogy igyekezett prédikációkon, bibliaórákon keresztül szólni a babonás hívekhez, megtanulni az ő nyelvükön átadni azt az üzenetet, hogy miért nincs erre szükségük, s így legalább azt elérte, hogy a seprű az első évek után elmaradt az iroda ajtajából halottak napja környékén.

Ehhez a kérdéskörhöz azt is fontos lenne látni, hogy a „mai ember” vallásélményét nem azok szempontja határozza meg elsősorban, akiknek a vallási tapasztalat állandó valóságként van jelen az életükben, tehát – Max Weber szavaival élve – nem „religious virtuosi”-k, hanem olyan emberek, akiknek nincs megrendíthetetlen bizonyossága a dolgok vallásos mibenléte felől, vagy akiknél a vallási hiedelmek nagy része egy társadalmilag közvetített hagyományban gyökerezik.

Ebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy

az aktív, templomba járó hívek jelentős része az utóbb említett csoporthoz tartozik, és inkább hagyománytiszteletből jár templomba, mintsem lelki feltöltődésért, a hittartalmak miatt vagy teológiai látásmódjuk elmélyítése céljából.

Ha ez így van – és ők az idő múlásával egyre kevesebben lesznek –, hogyan szólíthatnánk meg mégis mindazokat, akik a körön kívül vannak? Elkényelmesedtünk ebben az – úgy tűnik, sokszor teljesen reflektálatlan, tartalom nélküli – hagyománytiszteletben, nem vettük vizsgálat alá a mélységét és megtartó erejét, és talán be kellene látni, hogy nem sok minden van, ami ebből ily módon a fiatalabb generáció számára átörökíthető lenne. 

Mindez az épp múló karácsony körüli mizériában is látható. Át tudjuk adni Krisztus születésének örömét, a valódi üzenetét úgy, hogy az áttörjön a felszínes csillogáson? Ráadásul épp olyan időszakban, amikor az emberek szíve tényleg nyitva áll a szeretet üzenetére? Hogyhogy nem tudjuk őket elérni, amikor mindenhonnan karácsonyi dalok szólnak, és minden főtéren jászolba fektetve ott fekszik a kis Jézus? Mi ott vagyunk mellette minden főtéren? Ott vagyunk a karácsonyi forgatagban? Ott vagyunk a lelki megnyugvást ígérő módszerek kínálatában? Ott kell lennünk egyáltalán? Hol vagyunk, és mit üzenünk? Lát minket  valaki?