Kötőszó

Jézus is felkacagott Betlehemben azzal a gyermeki bizalommal, amely csak jót vár, és csak jót remél. Amely nem törődik a jövővel, hanem feloldódik a jelen pillanat örömében. Nem véletlen, hogy Jézus csecsemőként jött a világra, mert meggyőződésem, hogy minden, ami gyermeki, az jézusi is egyben. A Megváltó születése a bizonyíték arra, hogy a világot egyedül a feltétlen bizalom és hit képes megmenteni. 

Szerző: Kovács Barbara

A kislányom megtanult nevetni. Mert senki nem úgy jön a világra, hogy tud nevetni, de nem ám! Sírni, bömbölni, azt igen, de az öröm első kifejezésére várni kell néhány hónapot.

Frida esetében négyhónapos korában jött el a kacagás pillanata, méghozzá egészen véletlenül, teregetés közben. Szereti nézni, ahogyan a légies, fehér pamutpelenkák lengedeznek, ezért mindig ott fekszik a ruhaszárító közelében, amíg én tevékenykedem. A kacagás jeles napján is így teregettünk, én a kezemmel, ő pedig a szemével. Hogy fokozzam az izgalmat, egy kis törölközőt néhányszor meglibegtettem az arca felett, de akkor hopp, kiesett a kezemből, egyenesen a gyermek arcába. Hát anya az ilyen?! A másodperc törtrésze alatt túltettem magam kezdeti zavaromon, amiért képen töröltem egyszülött gyermekemet egy törölközővel, és már kaptam is fel gyorsan a darab textilt, számítva rá, hogy így is, úgy is éktelen ordítás lesz a vége.

És akkor megtörtént: Frida ahelyett, hogy sírt volna, hangosan felkacagott. Én sírást vártam – ő nevetett. Életében először gurgulázott fel torkából az édes hang, és akkor már én is nevettem vele együtt, magunkon és azon, hogy milyen gyönyörűen hangzik ez egy ember életében először. Onnantól kezdve nem volt megállás, dobáltunk Fridára mindent, ami a kezünk ügyébe akadt, és persze ami nem jelentett veszélyt: Lajost, a plüsskutyát, ruhadarabokat és textilpelenkákat. Csak nevetett és nevetett. Nincs semmi, ami úgy meg tudná kacagtatni, mint ha fentről ráejtünk valamit.

Akkor világosodott meg bennem, hogy a kislányom engem Istennek lát. Fel sem merül benne, hogy tőlem érkezhet valami rossz. Feltétlen a bizalma, tőlem, onnan fentről csak jót vár, hiszen én vagyok az, aki táplálom, gondoskodom róla, és minden szükségletét kielégítem. Nyilvánvaló, hogy a törölköző is azért hull az arcára, mert én, a mindenható anyja meg akarom őt nevettetni! „…minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá…” – írja Jakab (Jak 1,17), Frida szerint viszont minden, ami onnan felülről száll alá, az csak jó és tökéletes lehet.

Gyermeki naivitás, mondhatnánk, hiszen ő még csak egy kis csecsemő, természetes, hogy számára a szülei istenek, a tökéletesség megtestesítői. Én azonban azt a hitet látom benne, amely nélkül egyikünk sem megy be Isten országába. Mert ez a hit, a gyermekek hite még képes jót remélni. Ennek fontosságát pedig nem becsülhetjük alá manapság. Mert miközben Frida kacag, addig a világ a vesztébe rohan.

Érezzük a bőrünkön, hogy a Föld nagybeteg, a természet a mi kapzsiságunkat nyögi. Szorongunk a lehetséges, sötétebbnél sötétebb végkimenetelek miatt, közben pedig igyekszünk pótcselekvésekkel elterelni a figyelmünket és valamivel, bármivel betömni a lelkünkben tátongó űrt. Napról napra küzdünk, de sokszor a mi életünkön is úrrá lesz a közöny és a felszínesség. Nincsen okunk a reményre, mert ez a világ, amelyben élünk, magától nem fog megváltozni. De a lehetőségünk megvan rá, hogy ennek ellenére is reménykedjünk.

Ez nem valamiféle struccpolitika vagy hurráoptimizmus, amely nem vesz tudomást az emberi bűn hatalmáról és következményeiről, hanem ez az a remény, amely az Isten iránti bizalomból táplálkozik. Abból a bizalomból, amelyet a gyermekek szemében látunk. Onnan, fentről csak jó érkezhet, hiszen ott engem szeretnek! Ez a bizalom ott lakik az én kacagó Fridám szemében, és ott lakott a kisded Jézus szemében is, ahogyan a jászolból rátekintett (vagy épp ránevetett?) Máriára. Pedig oka neki sem sok volt a reményre. Istállóba született, és akkor Heródesről ne is beszéljünk.

A kis Jézus azonban mindezzel nem törődött, hanem – biztos vagyok benne – ő is felkacagott Betlehemben azzal a gyermeki bizalommal, amely csak jót vár, és csak jót remél. Amely nem törődik a jövővel, hanem feloldódik a jelen pillanat örömében. Nem véletlen, hogy Jézus csecsemőként jött a világra, mert meggyőződésem, hogy minden, ami gyermeki, az jézusi is egyben.

A Megváltó születése a bizonyíték arra, hogy a világot egyedül a feltétlen bizalom és hit képes megmenteni. Az a hozzáállás, amely teljesen át tudja magát adni az isteni szeretetnek, és éppen ezért nincs mitől félnie. Idén karácsonykor pedig éppen erre van szükségünk: kevesebb félelemre és több szívből jövő kacagásra.

A cikk eredeti változata az Evangélikus Élet karácsonyi lapszámában jelent meg.