Kötőszó

Mától újra kapható a Sztehlo-gyerekek voltunk című kötet a Luther Kiadó forgalmazásában. A könyv 27 portrét tartalmaz olyan emberekről, akiket Sztehlo Gábor evangélikus lelkész mentett meg a második világháború idején. A kötetből Bán Éva, egy egykori Sztehlo-gyerek portréját közöljük.

Bán Éva hatéves volt, amikor 1944 májusában az édesanyja elvitte a Sztehlo Gábor által szervezett Bérc utcai otthonba, itt vészelte át a háborút. Sokáig nem tudta azonban, hogy megmenekülése Sztehlo Gáborhoz köthető, csak a Jó Pásztor misszióra emlékezett. Közeli hozzátartozói közül csak a nagynénje tért vissza a mauthauseni koncentrációs táborból, ő nevelte fel. Szülei, nagymamája és a deportáláskor a lakásban hagyott, két és fél éves unokahúga nem élték túl a második világháborút. A feldolgozás folyamatában elsősorban azzal foglalkozik: mi, hogyan vezethetett odáig, hogy mindez bekövetkezzen? A Sztehlo Gáborhoz hasonló embermentőket nagyra tartja, szerinte az ő példájuk elénk is tükröt tart: mi vajon mit tettünk volna hasonló helyzetben?

1938-ban született Budapesten. A háború előtti időről, a szüleiről, a bujkálásról és a megmenekülésről foszlányosak az emlékei, és nehezen tudja megkülönböztetni az utólag gyűjtött információk alapján rekonstruált képet attól, amit kisgyerekként megélt. Alapos és kitartó kutatómunkája, valamint meglévő emlékei alapján mégis részletes és megrendítő történetet tár elénk.

Gyerekkori emlékek

Szülei mindketten zsidó származásúak voltak, és – mint mondja – egymástól teljesen különböző családi háttérből jöttek. Ezt azért tartja fontosnak kiemelni, hogy egyértelműsítse: a „zsidóság” korántsem volt egységes, ahogyan ma sem az. „Apám egy nem különösebben művelt, kispolgár kereskedőcsaládból, anyám pedig egy jellegzetes asszimiláns zsidó családból származott. Teljesen beépültek a magyar társadalomba, annak akár az arisztokrata részébe is. Nagyapám híres gazdálkodó volt Zalában – birtokkal, halastóval, kastéllyal –, de tönkrement. Azt nem tudom, hogy ebben mekkora szerepe volt a ’30-as évek gazdasági válságának és mekkora az ő nagyzoló életmódjának. Nagyapám bátyja, Gonda Henrik egyike volt a nagyon kevés zsidó képviselőknek, és ő volt a Magyar Távirati Iroda első elnöke. Minden lexikonban az áll, hogy ő modernizálta a Magyar Távirati Irodát. A Nyugatot Osváth Ernő tőle vette meg. Ennek a Gonda Henriknek az volt a szerencséje, hogy nem élte meg a nyilasidőket. Mert ennek a rétegnek, akik teljesen asszimilálódtak, az teljes katasztrófa volt.” Bán Éva szülei 1937-ben házasodtak össze. „Anyám a születésem után otthon maradt, nem dolgozott. Apám pedig a nagyapámmal együtt egy fémkereskedést vezetett a Lipót-városban. Középszintű polgári életet éltünk. Emlékem nagyon kevés van, bár vannak bevillanó képek a gyerekkoromból. Szerető családi közegre emlékszem.”

A legnagyobb trauma

A csillagos házakat 1944 áprilisában hozták létre. Éva első határozottabb emléke a költözéshez kapcsolódik, amikor el kellett hagyniuk Légrády utcai lakásukat, (Ma XIII. kerület, Balzac utca.) és a számukra kijelölt lakásba, a Hollán Ernő utcába kellett menniük, az édesanyja húgához. „A csillagos házakra vonatkozó összeköltöztetési lista már jóval a németek bejövetele előtt megvolt. Ezek jelölték ki, hogy a zsidók hova költözhetnek. Volt, akinek viszonylag jó körülmények közé kellett költöznie, mint például nekünk – csak anyám húgával és a nagyanyámmal kellett osztoznunk, illetve a nagynéném kislányával és férjével, aki fogorvos volt. Apám akkor már többnyire munkaszolgálatban volt. A nagybátyám katonaorvosként vonult be, amikor Erdélyt visszacsatolták, a magyar hadsereggel. Ő is egy asszimiláns család tagja volt, szinte azt sem tudta, hogy zsidó. Bevonult teljes tiszti egyenruhában Erdélybe. Akkor letépték a rangjelzéseit, le kellett tennie az uniformisát, és civil ruhában, munkaszolgálatosként mehetett tovább. A második zsidótörvény után ugyanis zsidó nem lehetett tiszt.”

A Hollán Ernő utcában töltött hónapról leginkább a bombázásokra emlékszik. „Emlékszem, hogy mindig éjjel kellett lemenni a pincébe, mert a gyerekek elég rosszul tűrik, ha felébresztik őket” – meséli Éva, aki két és fél éves unokatestvérével mindezek dacára jól megvolt ott. A legnagyobb családi dráma ennek a kislánynak az elvesztésével kapcsolatos, ezt Éva soha nem tudta teljesen feldolgozni.

„Amikor mindenkit deportáltak a lakásból, ez a kislány ott maradt egyedül. Nem tudjuk, hány napig. Egy volt háztartási alkalmazott talált rá, az apja fogorvosi székében ült. Ő vitte ide, oda, amoda. Egészen pontosan nem tudjuk, hogy mi minden történt vele a következő hónapokban, csak halvány nyomokat, félinformációkat találtunk. Az a legvalószínűbb, hogy egy keresztény orvos magához vette. Akkor már ki tudta mondani a nevét – Diamant Katika –, de az orvos nem értette egész pontosan.

Ez a nagyon rendes orvos egyvalamit rosszul tett: amikor nyilvánvaló volt, hogy már napokon belül vége a háborúnak, legalábbis Budapesten az ostromnak, visszavitte a kislányt abba az otthonba, ahol összeszedte. Annak a pincéjében halt éhen és fagyott meg tizenegy kisgyerekkel együtt.

De ezt is csak körülbelül, kilencven százalékos biztonsággal tudjuk. Mire az édesanyja, anyám húga megjött Mauthausenből, a kislány már nem élt. Nekem ez volt mindig a legnagyobb dráma. A szüleim halálát elfogadtam, mert egy gyerek a tragédiákat természetesnek veszi, de ezt nem tudtam soha feldolgozni. Imádtam ezt a kislányt. Együtt játszottunk, együtt laktunk az utolsó időkben. Ezt feldolgozni valahogy nem ment. Nemcsak kiskoromban, soha. Nem mondom, hogy most is mindennap eszembe jut, de legalább harmincéves koromig a mindennapjaim része volt. Gyönyörű kislány volt.”

Lelkészek és házmesterek

Éva néhány nappal az édesanyja deportálása előtt került a Bérc utcai gyermekotthonba. „Arra emlékszem, hogy akkor még többen megpróbáltak valamilyen egyháznál segítséget kérni. Engem is átkereszteltek evangélikusnak. Megvolt a keresztelő, arra véletlenül emlékszem, valahol Újpest környékén egy kedves evangélikus lelkész keresztelt meg. (A lelkész nevére nem emlékszik.) Ő adta az ötletet anyámnak, hogy meg kellene keresni Sztehlo Gábort.” Beszélgetésünknek ezen a pontján adja magát a kérdés, hogy Éva két és fél éves unokatestvérét miért nem vitték magukkal. „Sztehlóék egyetlen dolgot kértek, hogy ha van lázas, influenzás gyerek, akkor addig ne vigyék, míg lázas, mert olyan mértékben nincs gyógyszer, orvos és apparátus, hogy egy járvány nagyon kockázatos lenne a kicsi gyerekek között. A kislány akkor éppen lázas volt, mikor engem bevittek. És mire leláztalanodott, már nem volt, aki bevigye” – érkezik a felelet, és vele egy sóhajtásnyi kitérő: „Persze, ha tudtuk volna, ha tudták volna, hogy ez lesz... De ez most már semmin sem változtat.”

A Hollán utcai lakásból először Éva nagynénjét vitték el, ő az óbudai téglagyárba került, majd a halálmenettel – amelynek emlékére minden évben megrendezik az Élet Menetét – ment tovább. A vidéki zsidókat korábban begyűjtötték és elszállították különböző koncentrációs táborokba, „azokban a szörnyű gabonaszállító vagonokban” – mondja Éva, aki nemrég tudta meg, hogy nem is marhavagonokat használtak, hanem teljesen ablaktalan gabonaszállító vasúti kocsikat. A budapesti zsidók deportálásakor viszont már nem volt vagon, ezért őket gyalog indították útnak. „Anyám húga az óbudai téglagyártól a halálmenettel a mauthauseni haláltáborba ment. Odáig gyalog, innen. Kilencszer próbált megszökni, mind a kilencszer elfogták, egy füzetben a halála előtt meg is írta az emlékeit. Ő hál’ Istennek visszajött. Nem találta itthon a gyerekét, az anyját, a testvérét – mind odavesztek.”

A deportálások következő fázisában, pár nappal később elvitték a lakásból Éva édesanyját és a nagymamát is. „A kislányt csak úgy otthagyhatták. Nem tudjuk, hogy mennyit volt egyedül. Ebbe nem lehet belegondolni, ezt egyszerűen nem lehet kibírni. Anyám elbújhatott, mindenesetre először nem is vették észre. De volt egy házmester, akit úgy hívtak, hogy Macsali – sosem felejtem el, a háború után láttam újságot árulni a körúton –, az szólt a nyilasoknak, hogy valaki van még fönn a lakásban. Ezt a Macsalit még láttam sokáig a Nyugatinál, ott, ahol a tejbüfé volt, ott árult újságot. Ehhez a Macsalihoz nem mentem oda, és nem fojtottam meg.”

„Egész nap gyakoroltatták velünk az álneveket”

Éva rokonai deportálásakor már a Bérc utcában volt, az ott töltött hetekről csak felvillanó emlékei vannak: „Emlékszem arra, amikor bevitt anyám. Emlékszem az első éjszakára: gyönyörű polgári bútorok között aludtam egy hatalmas franciaágyban. Úgy emlékszem, hogy egy kisfiú aludt még velem, és gyönyörű, súlyos, bordó bársonyfüggönyök lógtak az ablakokon. Emlékszem arra, hogy hosszasan gyakoroltatták velem az álnevemet. Mindenhol azt hazudta Sztehlo, hogy erdélyi menekült gyerekek vagyunk – aztán vagy elhitték neki, vagy nem.”

Akkor Románia már kiszállt a háborúból, és Erdélyből sokan jöttek át Magyarországra, tehát az, hogy erdélyi menekült gyerekek története legyen a fedősztori, nem volt teljesen lehetetlen ötlet. „Azt kellett mondanom, hogy Peti Éva vagyok, egy erdélyi borbély lánya. Ezt egész nap gyakoroltatták velünk. Emlékszem arra, hogy nem szabad volt kimennünk a kertbe. És arra is emlékszem, hogy azt mondták, ha német szót hallunk, akkor ne menjünk közel, de leginkább akkor ne menjünk, ha magyar szót hallunk.” A Bérc utcából még egy „csodálatos házaspárra”, a Preisich házaspárra – Preisich Gáborra és feleségére – emlékszik. Preisich Gábor neves építész volt Budapesten, az ő testvére, Preisich Irén a Városmajor utcai otthonban volt egyszerre bújtatott és gondozónő. (Gerle Györgyné Preisich Irén története a Sztehlo-gyerekek voltunk kötetben a Bátorság és derű című fejezetben olvasható.)

„Mindenki borzasztó kedves volt. Emlékszem a karácsonyra, nagy karácsonyfát állítottak, és kaptunk kis ajándékot is.” Éva a Bérc utcáról – foszlányos emlékei alapján – vélhetőleg az Árnyas útra került, ahol később a Pax Gyermekotthont és a Gaudiopolist megszervezték. A háború után itt talált rá a nagybátyja egykori háztartási alkalmazottja. A nagybácsi kerestette a rokon kislányt, az ő megbízásából járta ez a hölgy a különböző intézeteket. „Felbukkant ott egyszer csak, és egy bizonyos Diamant Évikét keresett. A meghalt unokatestvérem vezetéknevét és az én keresztnevemet mondta. A gondozónő mondta, hogy itt ilyen nevű gyerek nincs, mire a nő szomorúan távozott. Ezt a társalgást véletlenül meghallottam, odaszaladtam – félve, persze –, és mondtam, hogy azt hiszem, engem keresnek, hívják vissza ezt a nénit. (Ez a jelenet Szántó Erika Gaudiopolis című filmjében is szerepel.) Visszahívták, így a dolog tisztázódott, és akkor elvitt magával. Ha nem visz akkor el, valószínűleg én is ott maradok a Gaudiopolisban.”

„Kinek bocsássak meg?”

Évát először az apai nagyszüleihez vitték, ők a budapesti gettóban voltak, és túlélték. Amikor anyja húga hazakeveredett Mauthausenből, majd az ő férje is hazajutott, magukhoz vették, és náluk lakott tízéves koráig. „Az elemi iskolát a Sziget utcai iskolában végeztem el, az osztályomnak legalább harminc százaléka zsidó volt, de olyan, akinek se apja, se anyja nem élte túl, csak én voltam. Általában az apák hiányoztak. Apámat valószínűleg a munkaszolgálatos táborból vitték a halálmenetbe, de nem tudom a szüleimről, egyikről sem, hogy pontosan hol haltak meg. Egy kicsit úgy vagyok vele, hogy ha megtudom, hogy két kilométerrel Mauthausen előtt haltak meg, akkor mi van? Nincs ennek akkora jelentősége.” Ez persze nem jelenti azt, hogy ne őrizné a szülei emlékét: a Hollán utcai ház előtt botlatókövet állíttatott a deportált családtagok emlékére. A botlatókövek Gunter Demnig német szobrász nevéhez köthetők, ő találta ki és ő is kivitelezi ezeket a macskakőre szerelhető, tízszer tíz centiméteres réztáblákat, amelyeken a legfontosabb adatok szerepelnek az elhurcoltakról. Európa-szerte egyre több ilyen botlatókő kerül az utcákra, Budapesten is többfelé helyeznek el ilyeneket.

A feldolgozás folyamatának okán a megbocsátás kérdése is előkerül. „Ez egy helyénvaló kérdés, amit fel szoktak tenni, de mégis kinek bocsássak meg? Macsalinak? Ennek az egy embernek, vagy tíz embernek vagy kétszázezer embernek? Nekem sokkal fontosabb az, hogy megértsem, hogy ez a kollektív téboly hogyan tudott és hogyan tudna esetleg újra ugyanígy megtörténni. Mert szerintem ugyanez még egyszer bekövetkezhetne, nekem ez a rögeszmém.”

 „Példátlan precizitással végezték el a deportálásokat”

Éva az utóbbi években számos neves magyar és német történésznek a nácizmusról szóló művét olvasta el azért, hogy jobban megértse a vészkorszakot és mindazt, amit akkor átélt. „A vidéki zsidóság deportálása Magyarországon példátlan gyorsasággal és rendben, hat hét alatt lezajlott. 1944 május elején kezdődött és június végén fejeződött be. A budapesti deportálást Horthy egy időre fölfüggesztette. A nyilas-hatalomátvétel után, ’44 októberében indult újra, de akkor az már nem ment olyan szervezetten. Addigra olyan káosz alakult ki, hogy nagyon sok budapesti zsidónak sikerült elbújnia, hál’ Istennek megmenekülnie.”

Ungvári Krisztián A Horthy-korszak mérlege című kötete Éva szerint azért egészen kiváló könyv, mert ebben a szerző „nem ítélkezik, nem értékel, csak írja, írja végtelen precizitással, pontossággal a rendeleteket, az eseményeket, a parlamenti felszólalásokat, a legfontosabb újságcikkeket. Tulajdonképpen majdnem hiánytalan tényanyag.” Ebből derül ki többek között az is, hogy a zsidók kitelepítéséről szóló listákat már évekkel korábban előkészítették Magyarországon, pedig akkor ahhoz még a németeknek semmi közük nem volt. „Nem halálgyárakba akarták küldeni őket, az igaz, de hogy valami terv volt a zsidók kitelepítéséről Magyarországon, az tény. Az első zsidótörvényt nem szavazta meg mindenki, a harmadik ellen már elég sok tiltakozás volt, de azért meg lett szavazva mindegyik rendes többséggel” – sorolja Éva is a kíméletlen tényeket. –„Amikor az én szüleimet elvitték 1944-ben, már megtörtént a normandiai partraszállás.” Párizs, Franciaország már felszabadult, az oroszok már egészen közel voltak, nyilvánvaló volt, hogy mi lesz a vége, már itt volt a keleti front. A németeknek hadicélokon túlmutató célja volt az európai zsidóság megsemmisítése.

„Magyarország volt az utolsó ország, ahonnan deportáltak. Összesesen harminc német katona jött ide mindezt lebonyolítani, és állítólag ezeknek egy része ki sem mozdult a szállodából, onnan adta a parancsokat, de nem volt rá szükség, olyan simán lement ez a magyar rendőrséggel, csendőrséggel, közigazgatással. A bábaasszonyoktól a leltárazást végző tanárokig.”

Eichmann-nak, az európai deportálások főhivatalnokának pere 1961. április 11. és december 15. között zajlott Jeruzsálemben, ahol felolvastak egy levelet, amelyet Hitler írt Eichmann-nak. Ebben Hitler azt kérdezi, hogy a magyarországi deportálások idején szükségük van-e segítségre. A válasz az volt: „Mein Führer, semmilyen segítségre nincs szükség, ilyen példás együttműködéssel még egyetlen országban sem találkoztunk.”

Tizenöt éves korától egyedül élt

Éva életének következő nagy traumája az volt, amikor apai nagyanyja tízéves korában magához perelte szeretett nagynénjétől. „Ez a nagyanyám négyből négy gyerekét veszítette el a háború alatt. De én nem akartam hozzá menni, nem is nagyon szerettem őt, mi tagadás. De akkor a törvényszék úgy döntött, hogy odaítél, úgyhogy szépen el kellett hagynom a nagynéném családját – akiket a mai napig tulajdonképpeni családomnak tekintek –, és át kellett költöznöm a nagymamámhoz, ami nekem igazi trauma volt. Túléltem, minthogy a gyerekek sok mindent túlélnek. Nagyon jó iskolákba jártam, nagyon jó barátaim voltak. A nagymamám tizenöt éves koromban meghalt, és onnantól kezdve egyedül laktam a lakásában.”

Óriási szerencse és egy tettre kész nagybácsi kellett ahhoz, hogy az ’50-es évek elején tomboló lakásínségben egy tizenöt éves lány – 1953-ban – megtarthasson egy önkormányzati lakást.

„Reggel nyolc óra körül vettem észre, hogy meghalt a nagymamám. Később megtudtuk, hogy a fővárosi tanács lakásügyi osztályán már kilenc órakor hosszú sor állt, hogy kiigényeljék a lakást. Ez önkormányzati lakás volt, mint a lakások jó része akkoriban. A lakás bérleti joga a nagymamámé volt, nem egy kiskorúé. A nagynénémék, akiknél azelőtt laktam, időközben vidékre költöztek, és azt senki sem akarta, hogy vidéken tanuljak tovább. A legvalószínűbb az volt, hogy intézetbe raknak, és azt a szép kis lipótvárosi lakást kiutalják valakinek. De a nagybátyám, aki akkor honvéd orvos alezredes volt, berontott a tanácshoz, és elintézte, hogy a lakást nekem kiutalják.”

Tehát Éva kamaszkorától kezdve teljesen egyedül élt, és rokonai, barátai támogatásával viszonylag jól elboldogult. Anyagilag a nagybátyja, élelmiszercsomaggal vidéken élő nagynénje segítette. Emellett korán munkát is vállalt: „Tanítottam, gyógyszergyárban szortíroztam gyógyszertári reklámanyagot. Minimális összeget kaptam a zsidó hitközségtől is, de azt azonnal megszüntették, amikor megtudták, hogy evangélikusnak kereszteltek. Akkor tulajdonképpen a lakbér meg ezek a költségek annyira minimálisak voltak, hogy enni kellett és közlekedni – utóbbira már nem mindig volt pénzem. Mikor a barátaimmal ide-oda utaztunk, összeadták a vonatjegyre valót nekem. Nagyon sokat köszönhetek nekik, most is ők a barátaim. Fűtésre nem volt pénzem, de éhezni nem éheztem. Amikor férjhez mentem, a férjem is odaköltözött, abba a lakásba.”

Gyermek- és felnőttkorának egyik legjobb barátja szintén a gimnáziumi baráti körből való: Szőke György, aki szintén Sztehlo-gyerek volt. Ő nem mentett gyerekként került Sztehlóhoz, a háború után vitte el az édesanyja a Sztehlo által alapított Pax Gyermekotthonba. „Az édesapja meghalt, és az édesanyja a háború után jó érzékkel bedugta oda. Sokan emlékeznek rá, már akkor is véleményvezér volt. Öt évvel ezelőtt halt meg.

Tőle is tudom, hogy milyen csodálatos ember volt Sztehlo, a legjobb fajta. Liberalizmusban, humánumban, gondolkodásban, nevelésben. Azoknak, akik oda jártak, valószínűleg egész életre szóló megalapozást adott. Az egyik találkozón egy úr mesélte, hogy amikor Sztehlo kérte a gyerekeket, hogy imádkozzanak, ő megszólalt, hogy nem tud ugyanahhoz az Istenhez imádkozni, mert zsidó. Akkor azt mondta, hogy akkor te belül imádkozz. Valószínűleg egészen érdekes ember lehetett.”

Irodalom helyett orvosi pályára

A gimnáziumi évek után Éva az orvosi egyetemre ment, bár eredetileg humán szakra szeretett volna jelentkezni: „El sem tudtam képzelni, hogy mást tanuljak, mint irodalmat. Csak volt egy »hátrányom«, hogy egy osztályba jártam Komoróczy Gézával. (Komoróczy Géza [szül. 1937. augusztus 11., Budapest] magyar hebraista, asszirológus, író, történész.) És ő olyan kimagasló tehetség volt, hogy én úgy ítéltem meg: nem mehetek ugyanarra az egyetemre, mint ő. Szerintem ez ma sem ritka, hogy azok a gyerekek, elsősorban a lányok, akik nem kimagasló tehetségek, de jó tanulók, gyakran kötnek ki az orvosi egyetemen. Az orvosi egyetemmel eltolódik a pályaválasztás, mert a legegzaktabb kutatási területről egészen a humán szférához közel álló területekig el lehet jutni.” Már az egyetemen a mikrobiológiai intézet demonstrátora volt, onnan egyenes út vezetett a László-kórházba, ahol az országban a legmagasabb szinten lehetett mikrobiológiai diagnosztikával foglalkozni. Később itt lett osztályvezető, és innen is ment nyugdíjba. „Az ötvenen majdnem túl voltam, mikor osztályvezető lettem. Egy harminchat tagú osztályt vezettem, egy nagyon jó csapatot.”

Éva az egyetemi évek alatt ment férjhez Róna Péterhez, (Az 1942-ben született, ma is aktív Róna Péter közgazdásznak csupán névrokona.) aki akkoriban jó nevű kutató volt. Férje a rendszerváltás hajnalán, 1989-ben, 58 évesen halt meg infarktusban. „Gyermekünk nem született, de anyám húgának, aki felnőttként is a legközelebb állt hozzám, a háború után született gyerekével testvérként nőttünk fel. Az ő gyerekei számos okból kifolyólag nagyon közel állnak hozzám ma is. Örömükkel, bánatukkal együtt szülőként viszonyulok hozzájuk és a gyerekeikhez is.”

Sokáig nem tudta, hogy Sztehlo mentette meg

Amikor Szántó Erika elkezdte a Sztehlo Gáborról szóló filmjéhez az anyagokat gyűjteni, felhívást tett közzé a Magyar Televízióban. Bán Évának akkor „esett le”, hogy őt is ez a lelkész menthette meg. Jelentkezett is a filmrendezőnél – Éva emlékei valóban meg is jelentek a Gaudiopolis című filmben, illetve megszólalóként szerepel A gyermekmentő című dokumentumfilmben is.

„Azt addig is tudtam, hogy engem az úgynevezett Jó Pásztorok mentettek meg. A Jó Pásztor missziót reformátusok alapították, és először csak a kikeresztelkedett zsidó gyerekek megmentésével bízták meg Sztehlót, de ezzel aztán később egyáltalán nem törődött: mindenkit befogadott, akinek segítségre volt szüksége.”

Sztehlo Gáborral személyesen nem találkozott, vagy nem emlékszik rá, utólag, felnőtt fejjel így értékeli a lelkész munkáját: „Egyre jobban el vagyok képedve és csodálom őt. Hiába tudott meg az ember nagyon sok mindent utólag, mégsem tudta azt a légkört elképzelni. Nem tudta elképzelni azokat az embereket, akik az akkori helyzetet odáig juttatták. Most már sajnos el tudom képzelni, hogy egy rossz szóból milyen kevés lépéssel lehet eljutni – hogy ilyen fellengzősen mondjam – akár a haláltáborokig. Az egyik mond egy rossz megjegyzést, a másik eltervezi, a harmadik tettekre váltja. Ezért hihetetlenül nagyra értékelem azoknak a bátorságát, akik akkor segítettek. Magamra is reflektálnom kell ezen a ponton: én a boszniai háború idején jelentkeztem, hogy befogadok gyerekeket? Nem. Nem mondom, hogy eszembe sem jutott, de nem tettem érte egy lépést sem, pedig talán nem tartozom az emberiség legrosszabb részéhez.”

Bán Éva még egy megmentőt emel ki, akit nagyra tart: Giorgio Perlascát, aki olasz kereskedőként került Magyarországra 1944-ben. „Wallenberg megkapta ezt a feladatot, és tisztességesen megcsinálta. Sztehlo Gábort hitbeli meggyőződése motiválta. Ez a Perlasca viszont egy közönséges kereskedő volt, abszolút civil. Nemrég jelent meg a róla szóló könyv Egy igaz ember története címmel. Ő egyszer csak meglátta, hogy mi folyik itt, és elkezdett mentőakciókat szervezni. Egy ismerősöm mesélte, hogy őt furcsa mód vagonnal vitték Mauthausenbe, és a határnál megjelent Perlasca néhány SS-tiszt társaságában. Azok fölolvastak egy csomó nevet, akiket leszedtek a vonatról, és visszahoztak Pestre. Őket Perlasca mentette meg. Persze akiket nem szállítottak le a vonatról, azokban biztosan volt egy olyan érzés, hogy miért ő és miért nem én, de nem lehetett mindenkit megmenteni” – mondja Éva, aki nemrég csatlakozott a megmenekült zsidókat és a zsidómentőket összegyűjtő Ariadné csoporthoz.

Beszélgetésünknek ezen a pontján eszembe jut, hogy Sztehlo azzal kezdi a naplóját, hogy ő maga sem vette komolyan az intő jeleket, nem foglalkozott eléggé a politikával sem ő, sem a lelkésztársai ahhoz, hogy elég hamar átlássák a helyzetet. Megjelenik egyfajta önvád, és az egyház szerepvállalását is kritizálja. („Vétkes tájékozatlanságként” írja le ezt a hozzáállást, és úgy véli, hogy a „a magyar értelmiség nagy része hasonló vakságban szenvedett, annak minden tragikus következményével”. Az egyházakról pedig így vélekedik: „Ma már nem csodálkozom ezen, hiszen nem voltunk mi arra nevelve, hogy a világért és benne az elesett emberért küzdjünk. Annál inkább küzdöttünk az egyház jogaiért és pozíciójáért”. - Az idézetek Sztehlo Gábor Isten kezében című írásából származik.)

„Ez egyrészt így van, ha hamarabb kapcsolunk, valószínűleg többen menekülnek meg. Másrészt az igazság az, hogy amikor már elég egyértelmű volt a helyzet, akkor sem álltak fel az egyházak, hogy segítsenek. Én, ahogy öregszem, egyre nagyobbra értékelem ezért Sztehlo Gábort és a hozzá hasonlókat, mert teljes ellenszélben dolgoztak. És magammal is össze kell hasonlítanom: én megtettem volna-e, nem csak a saját gyerekeimmel törődtem volna? Egy portugál fiú a délszláv háború idején olyan természetességgel mondta, hogy ő most befogad bosnyák gyerekeket, hogy csak néztem: az én környezetemben ez miért nem jut eszébe senkinek? A magyar társadalomnak az összetartás már a szocializmus előtt sem volt az erőssége, és a szocializmus gyönyörű szólamai ellenére csak tovább rontott a helyzeten.”

Fotó: Madácsi Zoltán

A Sztehlo-gyerekek voltunk kötet mától újra kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában és webáruházában.