Kötőszó

Sztehlo Gábor kétezer ember életét mentette meg a második világháború alatt, utána pedig több száz gyermek megélhetését biztosította a Budakeszi úti Pax Gyermekotthonban, ahol megalapították a Gaudiopolis ifjúsági államot. Hogyan emlékeznek rá mindazok, akik gyerekként kapcsolatban álltak vele, vagy felnőttként tudták meg, hogy az életük neki köszönhető? Mi történt az egykori Sztehlo-gyerekekkel a háború előtt, alatt és után? Hogyan éltek, és milyen hatással volt rájuk az, akit az „egyetlen igaznak” tartanak ma is? Erről szól a Sztehlo-gyerekek voltunk című kötet, amely a napokban jelent meg a Luther Kiadónál Laborczi Dóra és Andrási Andor szerkesztésében.

Sztehlo Gábor gyermekmentő nevéhez kötődik a Gaudiopolis gyermekköztársaság, és talán máig ő a legismertebb magyar evangélikus lelkész, aki származásra és vagyoni helyzetre tekintet nélkül kétezer embert, köztük mintegy ezerhatszáz gyermeket mentett meg a vészkorszak alatt. Utána pedig – kezdetben az egyházi fenntartást biztosító Jó Pásztor Alapítvány gyermekotthona, majd a svájci és egyéb külföldi támogatással működő Pax Gyermekotthon keretei között – éveken keresztül fogadott be gyerekeket, kizárólag szükség és rászorultság alapján, származásukat, társadalmi státuszukat, szüleik politikai múltját vagy a család vallási hátterét egy pillanatig sem hánytorgatva. Irgalom, szeretet, remény, testvériség és testvériesség jelennek meg az egykori mentett vagy gyermekotthonos, ma nyolcvan-kilencven éves férfiak és nők történeteiben.

A gyakran nehezen megfogalmazható módon idilli részeknél az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés: nem pusztán az idő szépíti-e meg az emlékeket? Nemcsak az egykori, sajátos gyermeki tapasztalat és a ma már idős emberek nosztalgikus ábrándja teszi-e ennyire hihetetlenül, már-már közhelyesen álomszerűvé Sztehlo Gábor lelkipásztori és pedagógiai munkásságát, valamint a két diktatúra váltásakor kibontakozó demokratikus gyermekköztársaság működését és az abban megélt – biblikus és hétköznapi értelemben is – testvéri közösséget?

El tudja-e hinni az olvasó, hogy mindez valójában így történt? Hogy a Sztehlo Gábor személyéről és hatásáról szóló visszaemlékezéseket nem az idő szépítette meg, hanem ő valóban a szeretet, a teremtés és a testvériség megalkuvást nem tűrő embere volt egy olyan világban, ahol csak a gyűlölet, a pusztítás és az ellenségeskedés aratott?

Ebben a bizonytalanságban az egyetlen, aki állandóságot mutatott ezeknek a gyermekeknek, Sztehlo Gábor volt, aki Istenbe vetett eltántoríthatatlan hitével maradt szikla, és ezzel valódi hegyeket mozdított meg. Egyedül a szeretethez és a különbségeket nem ismerő befogadáshoz ragaszkodott, ettől egyik önkényuralmi rendszer sem tántorította el. Saját egyházával is összezördült időnként, tevékenysége mégis mélyen evangélikus teológiai értékeken és hagyományokon alapszik: a hasznos elfoglaltságon, demokratikus intézményi berendezkedésen és a gyerekek felé irányuló, minden emberi értelmet meghaladó szereteten. Az egyedül a hit vezérelte döntéseken, az egyedül Isten kegyelmébe vetett bizalom felöltésén. A katonai diktatúrák árnyékában csendesen testvéri közösséget építő, cselekvő bátorságon. A legszebb és legnehezebb – tehát minden kétséget kizáróan, vállaltan – krisztusi mintán – olvasható a kötet fülszövegében.

Laborczi Dóra, a könyv szerzője és szerkesztője, a Kötőszó blog alapítója a kötet megjelenése után így nyilatkozott: „Szthelo Gábor legfontosabb üzenete ma is az, hogy ne engedjük, hogy frontvonalak mögé kényszerítsenek bennünket, hanem álljunk szóba egymással, és közösen dolgozzunk azon, hogy a szeretet és az emberség működni tudjon napjaink megosztott társadalmában is, és hogy keresztény emberekként azt képviseljük, hogy az Isten szeretet. Ez pedig csak úgy megy, ha közösséget építünk, és szót értünk egymással, legyünk bármelyik politikai oldalon, bármelyik egyházon belül és kívül. Ezekből a történetekből – rengeteg más érdekesség mellett – az derül ki, hogy Sztehlo Gábor egy ilyen hídember volt, az ő emlékének ápolása ezt a küldetést is jelenti.”