Istennek képzelve magunkat megszabjuk, ki mehet be az Isten országába, ki szolgálhat – mintha erről mi dönthetnénk. Pedig ezzel csak megtagadjuk a szolgálatot egyesektől, és megkérdőjelezzük elhívásukat. Jézus közössége testvérközösség, bázisközösség, olyan biztos alap, mint sokunknak a család. Válasz Zaymus Eszter Genderdilemmák című cikkére.
Szerző: Gyárfás Judit
„Bár szétszakadva él az egyház,
Jézusban mégis egy lehet.
Ha el is választ annyi korlát,
Testvérnek adj testvérkezet!
Ha egy a Pásztor, egy a nyáj,
Őnála mind helyet talál.”Evangélikus Énekeskönyv, 268-as ének (Samo Chalupka, 1812–1883)
Zaymus Eszter múlt héten, a Kötőszó blogon megjelent írásában számos kérdést tesz fel, melyeket érzésem szerint inkább retorikai eszközként használ mondandója alátámasztására, némelyik megválaszolására mégis kísérletet tennék.
„Miért javasolja a svéd evangélikus klérus vezetése, hogy a hitvallásban ne említsék meg az Atyát, hanem egy »gendersemleges« verziót mondjanak?”
Fontos tisztázni, hogy nem így vagy úgy kell szólítani az Atyát, a svéd evangélikus klérus vezetése is csak javasol valamit. Miért? Ahogy a szerző írja, mert érzékenyek az emberekre, a társadalmi nemekre. Minthogy gyakorló kereszténynek az érzékenység, azt gondolnám, „alap”. A kereszténység szellemiségében járunk el akkor is, ha igyekszünk a liturgiát vagy hitvallást és a gyülekezetet minél befogadóbbá tenni.
Abban egyetérthetünk, hogy ha tabusítunk bizonyos témákat, hogy elkerüljük az Isten férfi vagy női megnevezéseit, jellemzőit, valóban nem lesz jobb senkinek. Ha úgy teszünk, mintha gyakoribb lenne az Isten anyaként való ábrázolása, mint atyaként, azzal kitörlünk egy patriarchális jellemzőt a Bibliából. Ez nem gendersemlegesség, hanem a dolgok kikerülése.
Érdemes azonban reflektálni a Biblia egyes szövegeinek patriarchális szemléletére. Előbbi példánkhoz visszatérve, érdemes megvizsgálni, melyik korban mit jelentett, és most mit jelent a „férfias” vagy „nőies” jelző. Vagy azt, hogy mi alapján társítjuk a férfi vagy női jellemzőket valakihez a különböző korokban? Mennyire illeszkedett Jézus saját kora patriarchális mintáihoz azzal, hogy hagyta, hogy nők érjenek hozzá, ahogy a vérfolyásos asszony tette? Hiszen az ókori Keleten férfi nem érinthetett meg nőt, mert ezzel tisztátalanná vált. Vagy miért szorul ki a kánonból egy Origenes által idézett töredék, amelyben Jézus Szentlélek anyjáról olvasunk? („Maga az Üdvözítő mondja: Most hajam egy szálánál fogva megragadott engem az én anyám, a Szentlélek, és elvitt engem a nagy Tábor hegyére.")
Szegényebbek lennénk azzal is, ha nem reflektálnánk azokra a bibliai történetekre, ahol a nőket legtöbbször tárgyakként, ingóságként sorolják fel, vagy ahol kegyetlen erőszak elszenvedői lesznek – mint Támár, akit saját féltestvére erőszakol meg. Vagy ha megfeledkezünk azokról a történetekről, ahol a nők népük szabadítójaként tűnnek fel – mint Eszter vagy Judit.
„Hogy történhet olyan, hogy egy amerikai lutheránus gyülekezet lelkésznője a szolgálata alatt nemet és nevet vált – Jennifer helyett most már Péternek kell, hogy hívja a gyülekezet?”
Ezzel kapcsolatban szintén arra hívnám fel a figyelmet, hogy nem kell, nem kötelező így vagy úgy szólítani egy másik testvért vagy lelkivezetőt, ám éppen az írásom elején idézett „a testvérnek adj testvérkezet” keresztényi attitűdben a másik méltóságának tiszteletben tartása is benne van.
„Vagy mi a helyzet a svéd, leszbikus, párjával együtt élő evangélikus püspöknővel? Rendben van-e, hogy az amerikai Evangelical Lutheran Church az azonos neműek házasságát akadályozó törvények megváltoztatására szólít fel?”
A szerző püspöknőt érintő kérdésére térve, ha az Isten és a felebarátok szolgálata minden ember számára lehetséges, azzal nem éppen Isten bárkit megszólító elhívása teljesül? Hiszen mi szakítottuk szét az őskeresztények egyházát, gyülekezetét, fogalmazódik meg bennem az írásom elején idézett ének kapcsán. Istennek képzelve magunkat megszabjuk, ki mehet be az Isten országába, ki szolgálhat – mintha erről mi dönthetnénk! Az a helyzet, hogy ezzel megtagadjuk a szolgálatot egyesektől, és megkérdőjelezzük elhívásukat.
A Bibliában is sok olyan ember van, aki nem fér bele a többségi modellekbe. Róluk is szólnak igék, hozzájuk is szól Isten, és ugyanúgy lehetnek gyülekezeti tagok, hívők, keresztények, mint bárki más. Legfeljebb nem tudunk róluk, mert nem mernek előbújni. Pont azért, mert ha így tesznek, valaki felháborodik rajtuk: „hogy történhet ez?” Szegényebbek lennénk nélkülük, ahogy szegényebbek lennénk a bibliai történetek egyféle olvasatával is. Jézus közössége testvérközösség, bázisközösség, olyan biztos alap, mint sokunknak a család. Lelkipásztorunknak gondja van mindenkire – „ha egy a Pásztor, egy a nyáj, Őnála mind helyet talál”.
A szerzőről
Gyárfás Judit teológia-lelkész szakos hallgató a Wesley János Lelkészképző Főiskolán. Magyar nyelv és irodalom szakon végzett 2010-ben, Budapesten él. Angolt tanít, fordít.
2018. szeptember 12-én Társadalmi nemek és hit címmel jelent meg írás a Kötőszó blogon. Mivel a blog kezdetektől fogva hisz az eltérő vélemények közötti párbeszédben, közöltük Zaymus Eszter válasz-cikkét és az arra érkezett írást Gyárfás Judittól, melyet fentebb olvashat. A blog felületén a témával kapcsolatos vitát ezzel lezárjuk, ugyanakkor arra buzdítunk mindenkit, hogy a Kötőszó-beszélgetések Facebook csoportban bátran osszák meg a témával kapcsolatos meglátásaikat, észrevételeiket.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
