Kötőszó

A világon élő felnőttek két százalékának kezében összpontosul az anyagi javak több mint fele, míg az emberiség ötven százaléka az anyagi javaknak csupán egy százalékán osztozik. Vajon akik ma a javak nyolcvan százalékát birtokolják, kiben bíznak, s kikkel szemben bizalmatlanok? Vajon a felnőtt népesség két százaléka, akik az anyagi javak több mint felével rendelkeznek, mire mernek szabadok lenni?

Szöveg: Kodácsy-Simon Eszter

Ökológiai válságunk egyik oka és egyben leginkább sokkoló jele is a javak egyenlőtlen elosztása. Ismerjük a négyötöd-egyötöd arány fordított megoszlását mind a víz, mind az élelmiszerekre nézve, de hasonlóan rossz a helyzet a termőföld, az erdő és más természeti javak esetében is. Az egyenlőtlen elosztás azonban leginkább az anyagi javaknál mutatható ki: a világon élő felnőttek két százalékának kezében összpontosul az anyagi javak több mint fele, míg az emberiség ötven százaléka az anyagi javaknak csupán egy százalékán osztozik.

Könnyen rövidre lehetne zárni ezt a problémát azzal az idealista sóvárgással, hogy milyen jó lehetett az apostoli korban élni, amikor a keresztény gyülekezetek tagjai vagyonközösségben éltek. Ez azonban csak az idők során idealizált elképzelés. Valójában az ősgyülekezeti közösségek nem kommunák voltak: nem találunk utalást szervezett közösségi termelésre vagy közösségi fogyasztásra, nem gondolkodtak gazdasági kategóriákban, nem készítettek közös költségvetési tervet, és az egyenlőség elvére való törekvés sem jellemezte őket. Továbbra is megmaradt a saját tulajdon mint például Mária háza az ApCsel 12,12-ben.

Ami azonban lényegi különbség volt a mai közösségeinkhez képest, az talán a tagok szabadságérzésében ragadható meg leginkább. Nem kötötte meg őket a vagyonhoz való ragaszkodás, a tulajdon miatti elégedettség, a javak birtoklásának vágya, a minél nagyobb profit elérése vagy az erőforrások kisajátítása. Úgy tudtak birtokolni, hogy közben nyitottak voltak a közösség többi tagjának szükségletére, s szabadok voltak a másik ember megsegítésére. Ez a nyitottság tette lehetővé, hogy észrevegyék a szükséget szenvedőt, s önkéntes felajánlásokat tegyenek, melyeket aztán igény szerint osztottak szét a rászorulók között. A szétosztás célja a másik ember megsegítése volt, mellyel a hitközösség – vagyis Krisztus teste – másik tagjának fájdalmát és nehézségét próbálták enyhíteni.

A végidők közeli várása, valamint a Jézus életének és tanításának még kézzelfogható élményéből táplálkozó korlátlanság érzése miatt bátrak és szabadok voltak a közösség többi tagjáért tett felajánlások terén. Vagyonközösség helyett olyan felszabadult hitközösségben éltek, amelyben a másikról való gondoskodás nem okozott nehézséget. Az Atyától megismert gondoskodás evilági megvalósításában kézzelfogható eszközökké tudtak válni egymás számára, melyben nem az jelentett problémát, ha valaki kevesebbet adott, hanem az, ha hazug módon visszaélt (mint Anániás és Szafira) a közösség nyitott és őszinte – mai gazdasági kifejezéssel élve: átlátható – gyakorlatával. Ezzel a magatartásával ugyanis nem a közösség anyagi helyzetét csorbította az illető, hanem az erkölcsi döntések és az egész közösségi lét alapjául is szolgáló bizalmi kapcsolatot gyengítette. Az igazi hitközösségben pedig a bizalmatlanságnak helye nincs. Akkor sincs, ha a pénz kérdése miatt indul el, de akkor sincs, ha bármilyen más okból – például természeti javak feletti hatalmi harc, rivalizálás, egyéni érdekek, személyes vágyak, de akár a legjobb szándékú építkezés tervével – próbálja meg bárki tönkretenni a bizalom törékeny alapját.

Vajon akik ma a javak 80%-át birtokolják, kiben bíznak, s kikkel szemben bizalmatlanok? Vajon a felnőtt népesség 2%-a, akik az anyagi javak több mint felével rendelkeznek, mire mernek szabadok lenni? S hogyan segíthetné a kevesebb javakat birtokló, de sokkal népesebb csoport őket a közösségi szabadság és bizalom megtapasztalásában?

Kép: Thiago Matos