Kötőszó

„A Rákosi-korszak idején az egyházpolitika fő célja a teljes »egyháztalanítás«, az egyházak megsemmisítése volt, azaz belátható időn belül, mintegy 20 év alatt felszámolni a vallásosságot és annak hordozóit, az egyházakat” – olvasható Völgyesi Zoltán A kommunista egyházpolitika szakaszai Magyarországon 1948-tól 1964-ig című tanulmányában. Hogy mindez milyen negatív hatással volt az egyházakra és a társadalomra, az nem csak a kommunista időkben volt érezhető, hanem máig tartó nehézségeket jelent. Az egyházak elnyomása, tevékenységük templomfalon belülre történő korlátozása, az iskolák államosítása, az addig kiépült oktatási hagyomány felszámolása és a szellemi élet visszaszorítása ugyanis a rendszerváltás utáni időkre is kihat. Az „egyháztalanítás” egyik első mozzanata  a 70 éve, 1948. június 16-án elfogadott törvény volt, amely az egyházi iskolák államosításáról rendelkezett.

Szerző: Galambos Ádám evangélikus teológus

1948 fordulópont volt Magyarország életében, az ország ekkor vesztette el nemzeti függetlenségét. Erről az időszakról Czenthe Miklós, az Evangélikus Országos Levéltár vezetője Az egyházi iskolák államosítása című írásában így fogalmazott: „Az 1948-as esztendő máig ható, súlyos öröksége a nemzeti függetlenség elvesztése, a demokrácia súlyos veresége, a társadalom rabságba döntése. A Sztálin által instruált kommunista párt Rákosi Mátyás vezetésével elhatározta, hogy »rendezi az egyház és az állam viszonyát«. Az ő olvasatukban ez egyet jelentett az egyházak háttérbe szorításával.” Mindez több intézkedésben is megjelent. Rákosiék törekedtek a felekezetek közötti feszültségkeltésre, az egyházak megosztására, az oktatási intézmények elvételére, a párttal együtt nem működő egyházi személyek ellehetetlenítésére vagy börtönbe záratására.

Az 1948. évi XXXIII. törvény

„A jelen törvény hatálybalépésekor fennálló nem állami iskolák és a velük összefüggő tanulóotthonok, továbbá a kisdedóvodák fenntartását – kizárólag egyházi célokat szolgáló tanintézetek (hittudományi főiskola, diakónus és diakonisszaképző stb.) kivételével – az állam veszi át” – olvasható a nem állami iskolák államosításáról szóló 1948. évi XXXIII. törvény első paragrafusában.

Az országgyűlés 1948. június 16-án Nagy Imre és Molnár Imre elnökletével sürgősséggel tárgyalta az iskolák államosításáról szóló törvényt. A gyorsított eljárásban hozott rendelkezés vitájában korlátozott számú hozzászólást engedélyeztek csak. A javaslatot Bognár József (FKGP), a közoktatásügyi bizottság tagja terjesztette be. „Az államnak az a joga, hogy a köznevelés egészét kezében tartsa, a gazdasági és társadalmi fejlődés szükségszerű következménye” – fogalmazott általános indokolásának elején Bognár. A közoktatásügyi bizottság tagja hozzátette:

„Az egyház és állam viszonyának rendezetlensége, továbbá az egyházi iskolák jó részének a múltból magával hozott, gazdasági és társadalmi életünk átalakulásának menetét távolról sem követő nevelési eszményei köznevelésünk szétziláltságát napjainkra oly nagy mértékűre fokozták, hogy az minden józan szemlélő előtt közműveltségünk további egészséges fejlődésének súlyos akadályozójának tűnik fel.”

Az előterjesztő arra is nyomatékosan kitért, hogy az államosítás magában foglalja az oktatási intézmények ingó- és ingatlanvagyonát és a tantestület teljes átvételét is. A törvény általános ismertetését követően került sor a hozzászólásokra. A nyolc hozzászóló közül Barankovics István (Demokrata Néppárt) és Slachta Margit (Keresztény Női Tábor) szólalt fel egyedül a törvény ellen. Slachta éles beszédét az elnök nem engedte végigmondani, sőt még a jegyzőkönyvből is töröltette. (Slachta Margitnak ez volt az utolsó parlamenti felszólalása.) Végül az országgyűlés kétszázharminc igen szavazattal és hatvanhárom nem szavazattal elfogadta a törvényt. A kormánypárti képviselők először felállva tapsoltak, majd örömükben elénekelték a Himnuszt. Slachta az éneklést a 137. zsoltárra hivatkozva – „Elnyomóink öröméneket követelnek” – megtagadta. Az egyházi oktatási intézmények államosításáról szóló törvény az elfogadás napjával hatályba lépett.

A törvény fogadtatása

A törvény kihirdetését követően az addig működő több ezer egyházi iskolából – óvoda, gimnázium, tanítóképző, szakiskola, népiskola – mindössze néhány maradt további egyházi fenntartásban. Ezeknek az intézményeknek a működési költségeit azonban a pártállam minimálisra csökkentette.

„Az Ortutay Gyula vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a karhatalmat is igénybe véve kíméletlenül végrehajtotta az egyházi iskolák elvételét, teljes egészében megfosztotta őket épületeiktől, felszerelésüktől. A protestáns intézmények tanárait és a katolikusoknál működő világi tanárokat állami tanítókká nyilvánították. A katolikus pap és szerzetes tanárok a klérus határozata értelmében azonban nem taníthattak állami iskolában, így ők kiszorultak az oktatásból” – olvashatjuk Czenthe tanulmányában. Érdekesség Ortutay hozzáállása, aki az egyházi iskolák államosításának kérdésében így fogalmazott: „...az iskolaügy elsőrendű politikai és hatalmi ügy, az elemi oktatástól kezdve a felső fokig, mert az elemi fokon is éppen úgy, mint az egyetemen arra tanítják a növendéket nyíltan vagy burkoltan, hogy az államhatalom különböző posztjain, a szellemi, gazdasági, politikai és egyéb irányító posztjain hogyan viselkedjék és vezesse a hatalom érdekében az ország népét... Az iskolaügyön keresztül az állami apparátusnak módja van, ha tetszik, bármiféle eszmét begyakoroltatni, beidegeztetni...”

A felekezetek tiltakozásuknak adtak hangot, de nem jártak sikerrel. A többek között ez ellen a törvény ellen fellépő evangélikus egyházi vezetőket, Ordass Lajos püspököt, Radvánszky Albert egyetemes felügyelőt és Vargha Sándor főtitkárt koholt vádakkal 1948. szeptember 8-án letartóztatták. 1948 decemberében az evangélikus egyház zsinati határozattal elfogadta az állam és az egyház megegyezését. Az evangélikus egyház és az állam között létrejött iratról Czenthe Miklós tanulmányában így ír: „Az állam azonban ezt a diktátummal kikényszerített egyezményt sem tartotta be: már a következő évben megszüntették az iskolai vallásoktatást mint rendes tantárgyat. Majd 1952-ben a még meghagyott két evangélikus iskolát, a budapest-fasori fiú- és a Deák téri leánygimnáziumot is elvették...

A kommunisták célja megvalósult, a nemzeti hagyományokat, emberi értékeket átadó egyházi iskolák elvételével a jövendő nemzedék feletti uralmuk teljessé vált.”

A rendszerváltás után

1989-ben az egyházak közül az evangélikus egyház kapta vissza elsőként oktatási célra a Fasori Evangélikus Gimnáziumot. Ezt követően számos felekezet kapott vissza oktatási intézményt. A közel negyven éven át tartó cezúra után a felekezetek nem csak újraindították egyházi iskoláikat, hanem kitartó és elkötelezett oktatók és lelkészek által ismét megteremtették az intézmények vallási és világszemléleti szellemiségét is. A mai egyházi iskolák lelkiségét tekintve elmondhatjuk: Rákosiék mindent megtettek az egyházi szellemiség megszüntetéséért, de tervük nem vált be, ugyanis ma már ismét virágoznak oktatási intézményeink.