Kötőszó

„Köszönjük Kossuth lángszavának és Görgey erős kardjának” – írta Gyulai Pál 1849 áprilisában, Komárom felszabadítása után. Ebből a köszönetből Görgeynek később nem sok jutott: a rendszerváltozás hajnalán magam még úgy tanultam, hogy a „reakciós, békepárti” Görgey árulása miatt veszett el a szabadságharc, és következett el a véres megtorlás. A forradalom százhetvenedik és Görgey Artúr születésének kétszázadik évfordulóján szerencsére reálisabban látunk, a szabadságharc zseniális tábornokának szobra immár több mint húsz éve újra megtalálható a budai Várban.

Szöveg: Kertész Botond történész

Görgey Artúr, Perczel Mór, Bem József, Dembinszky Henrik, Kossuth Lajos és Aulich Lajos

A Görgey-kérdés mára inkább Görgey–Kossuth-kérdéssé vált. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy Kossuth Lajos tette bűnbakká és árulóvá Görgeyt nem egészen egy hónappal a világosi fegyverletétel után Vidinben írott levelében. A mély elkeseredettség és a „hirtelen felindulás” menthetné Kossuth tettét, ha vádját nem ismételte volna meg 1867-ben, a kiegyezést bíráló, Deáknak címzett, nyílt levelében, amelyet Cassandra-levél néven ismernek a történelem iránt érdeklődők.

Kossuth és Görgey kapcsolata 1848–49-ben nem volt harmonikus. Ez azonban a forradalom és szabadságharc összes ismert szereplőjének viszonyáról elmondható, beszéljünk akár politikusokról, katonákról, forradalmárokról, újságírókról vagy bárkiről, aki a nyilvánosság számára is ismert módon befolyásolta az eseményeket. Bár ma joggal panaszkodunk arról, hogy felgyorsult az idő, 1848–49-ben a ma ismertnél jóval gyorsabban változott napról napra az ország és az emberek élete. Elég, ha csak végiggondoljuk, hogy e szűk másfél év alatt hányszor változott az ország fővárosa: Pozsony, Pest, Debrecen, ismét Pest és Debrecen, majd Szeged és Arad voltak az országgyűlés és a kormány székhelyei. Az események irányítóinak nagyon nehéz helyzetekben kellett gyors és súlyos döntéseket meghozniuk – gyakran olyanoknak is, akiknek korábban nem szereztek közéleti tapasztalatot.

Kossuth és Görgey viszonya is ezért változott időnként napról napra, helyzetről helyzetre, ahogy a politikai és katonai körülmények módosultak. Arról azonban Kossuth többször is meggyőződhetett – és erről saját kézzel írt levelei és egyéb dokumentumai is tanúskodnak –, hogy Görgey legalább olyan áldozatkészen szerette és szolgálta a hazáját, mint ő.

Kossuth és Görgey legalább olyan mértékben hasonlítottak egymásra, mint amennyire különböztek. A legnagyobb hasonlóság közöttük az volt, hogy hatókörükben messze a legtehetségesebbek voltak kortársaik között. Kossuth volt a reformkor és a szabadságharc idejének legkiemelkedőbb politikusa, Görgey pedig a legkiválóbb hadvezére. Hazaszeretetük és a szabadság iránti elköteleződésük is vitán felül áll. Tehetségük áldozatkészséggel és szorgalommal is párosult. Sorsuk a szabadságharc leverése után tragikusan-misztikusan fonódott össze. Mindketten nagyon magas kort éltek meg, de Kossuth külső, Görgey pedig belső emigrációban élt élete végéig. Pedig mindkettőjük tehetségére, tapasztalatára nagy szüksége lett volna nemzetünknek.

A Kossuth és Görgey közti különbségek is szembetűnőek. Kossuth már 1848 előtt a legnépszerűbb és legismertebb politikus volt Magyarországon, egyenes út vezetett odáig, hogy 1848 októberétől formálisan is ő legyen az ország első számú vezetője. Görgey Artúr képzett, de harcteret korábban sohasem látott, a civil életbe visszavonult katonatiszt volt, aki gazdálkodással, majd kémikusként tudományos karriere építésével szeretett volna foglalkozni. A szabadságharc alatt derült ki, hogy kiemelkedő tehetségű hadvezér.

Ne higgyünk a nagy (evangélikus) mesélőnek, Mikszáth Kálmánnak, amikor Görgey állítólagos nyilatkozatát idézi: „Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.” A lárifárinál többre volt szükség az osztrák hadsereggel való sikeres szembeszálláshoz. Kossuth és Görgey legtöbb konfliktusa abból adódott, hogy a politikus és a katona mindig, minden időben másként gondolkodik.

A legjobb mindig akkor volt a viszonyuk, amikor felismerték és elismerték, hogy szükségük van egymásra.

„Önök felállottak, mint egy férfiú, és én leborulok a nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg” – mondta Kossuth Lajos 1848. július 11-én, amikor az országgyűlés megszavazta a honvédség felállítását. Mindig megragad ez a pillanat – benne van a 19. század őszinte lelkesedése és pátosza a ma már szinte elviselhetetlenül dagályosnak és teátrálisnak ható közéleti megnyilvánulások iránt. Kossuth mesterien érezte és formálta ezt a hangulatot.

Görgeyt csak nagyon ritkán ragadták el az érzelmei – még a katonák között is kivételesen józannak és a kor szokásához képest ridegnek látták. Akkor, amikor a politikusok és a katonák egymással versengve igyekeztek megnyerni a maguk számára a lelkészek jóindulatát – és ezzel a szószék nyilvánosságát –, Görgey lényegében megtiltotta küldetésének és személyének népszerűsítését a szabadságharc válságos időszakában, 1849 februárjában: „Nem akarom, hogy énértem felizgató beszédeket tartsanak! Soha ne szentségtelenítsék magasztos hivatásukat az által, hogy politikai pártok mellett felszólaljanak. Akármellyik egyházhoz, akármellyik nemzethez tartozzanak, hirdessék a morált, hirdessék a hittanaikat, s ez által igyekezzenek velünk együtt a békét eszközleni. A vallás nem azért van, hogy politikai czélra eszközül használtassék, hanem hogy a nép közt az erkölcsiséget és a humanitást terjessze."

Ezek a különbségek és ellentétek sem indokolják azonban Kossuth vidini levelét, Görgey bűnbakká tételét. Kossuth döntését az magyarázhatja, hogy Görgey amnesztiát kapott, míg a politikai és katonai elit többi, Magyarországon maradt tagját elítélték, kivégezték. Hogy ezt a sorsot éppen a teljhatalmú politikai és katonai vezető, Görgey kerülte el, gyanakvásra adhatott okot.

Tudjuk azonban, hogy Görgey nem az „árulása” miatt menekült meg, hanem mert az oroszok ragaszkodtak büntetlenségéhez – ezt a tényt a kortársak még nem ismerhették. Azt sem tudták, hogy a fegyverletétel mellett döntő Görgey meg volt róla győződve, hogy ha valakit, akkor egészen biztosan őt fogják felelősségre vonni a „rebellió” katonai sikereiért.

Jó volna a fenti magyarázatot elfogadni, de gyanítjuk, hogy Kossuth nem volt ennyire jóhiszemű: tudatában volt annak, hogy Görgey nem áruló, a szabadságharcot nem miatta veszítette el az ország. Vérbeli politikusként mégis úgy vélte, hogy a nemzetnek könnyebb elviselni a vereséget és készen maradni a függetlenség későbbi kivívására, ha a túlerő helyett egy árulót nevez meg a kudarc okozójaként. Az amnesztiában részesülő Görgey volt a legalkalmasabb erre a szerepre.

Hogy Kossuth „számítása” bejött, azt talán Móricz Zsigmond fogalmazta meg a legplasztikusabban 1930-ban:

„Ha gyermekkorom magyar világának félistene Kossuth volt, akihez szinte imádkoztak, mint az üdvözítők egyikéhez, akkor ugyanannak a kornak megtestesült ördöge, sátánja, mefisztója Görgey volt, akiről csak a legmélyebb megvetéssel nyilatkoztak […].”

Tévedett Kossuth? Szeretném hinni, hogy igen, szeretném hinni, hogy százhetven év után el tudjuk fogadni: nem az árulás, hanem a legyőzhetetlen túlerő vetett véget annak a szabadságharcnak, amelynek nem a veresége, hanem sokkal inkább a több mint egy éven át tartó győzelmei számítanak szinte megmagyarázhatatlan csodának.

Kossuth és Görgey nem voltak sem félistenek, sem hazug demagógok, sem gyáva hazaárulók. Isten adta tehetséggel megáldott emberek voltak, akik mindenek felett szerették hazájukat. Nélkülük elképzelhetetlen lett volna a forradalom és a szabadságharc, majd Magyarország polgári átalakulása. Méltán lehet rájuk büszke nemzetünk százhetven év elteltével is – mi, 21. századi hitsorsosaik pedig egy kicsivel még közelebb érezhetjük magunkhoz a lutheránus hadvezért és az evangélikus politikust.