Kötőszó

Hol és hogyan segítették Sztehlo Gábor üldözötteket mentő tevékenységét az evangélikus diakonisszák? Hogyan emlékeztek a nővérek a bátor lelkészre és a veszélyekkel teli, sorsfordító hónapokra? Írásunkkal az Evangélikus Országos Múzeumban látható, Sztehlo életét bemutató időszaki kiállításra és a Fébé-diakonisszák szolgálatát ismertető vándortárlatra is szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét.

Szöveg: Földi-Kondor Boglárka múzeumpedagógus  |Fotók: EOL

Sztehlo Gábort 1944 tavaszán bízta meg az embermentéssel Raffay Sándor evangélikus püspök. A lelkész kezdetben a Jó Pásztor Bizottságot vezető Éliás Józseffel együtt végezte a mentőakciókat, Éliás azonban társaival együtt néhány hónap múltán arra kényszerült, hogy elrejtőzzön. Sztehlo ezért felkereste a Nemzetközi Vöröskereszt Magyarországra delegált munkatársait, így került kapcsolatba Friedrich Bornnal, és rajta keresztül más embermentőket is megismert.

Sorsfordító hónapok. Sztehlo az úgynevezett „B szekció” vezetőjeként szeptember végén rendezte be az első otthont. Az első támadások már november elején elkezdődtek a gyermekmentő tevékenység ellen, és előrevetítették azt a rendeletet, amely a gyermekek gettóba szállítását célozta.

A lelkész próbálta szabotálni a határozatot, ugyanakkor felkészült a végrehajtására is. Felkutatta egykori ismerőseit, köztük régi osztályfőnökét, Koch István fasori iskolaigazgatót, akivel együtt felmérték, mennyire alkalmas az gimnázium épülete arra, hogy egy ideig gyermekotthonként működhessen. Koch azonnal rendelkezésre bocsátotta az épületet. Az otthonok így két helyszínen, a Vilma királynő úti [a Városligeti fasor, ahol a fasori gimnázium épülte áll, 1921-től viselte ezt a nevet – a szerk.] evangélikus gimnáziumban és a Magdolna utcai Vasas-székházban kaptak helyet.

Diakonisszák a nyilasokkal szemben. Sztehlo 1944 őszén került kapcsolatba a Fébé-diakonisszákkal, Zulauf Henrik Fébé-lelkész révén. Az év utolsó hónapjaiban a nővérek közül néhányan csatlakoztak a lelkész embermentő tevékenységéhez. A Vilma királynő úton dr. Farkas Mária főnöknő mellett még négy diakonissza végzett szolgálatot: Csapó Margit, Kovács Erzsébet, Simon Mária és Taschner Erzsébet.

Az otthonok működését nem csak a hely- és az élelmiszerhiány nehezítette: „Emlékszem, hogy nagyon határozottan és keményen kellett kiállni gondozottjaink mellett, mikor nyilas megbízottak jöttek, hogy adjuk át a névsort, vagy engedjük őket körülnézni. Ezt semmi áron sem engedtük. […] A felszabadulás után szűnt meg ez az otthon, és 4 testvértársammal együtt más munkába kerültünk” – írta Csapó Margit a visszaemlékezéseiben. Egy másik diakonissza, Kovács Erzsébet azt jegyezte fel, hogy 1944. december 24-én este, amikor elkezdődött Budapest bombázása, „elnémult a telefonunk, így megszakadt a kapcsolat a külvilággal”. „Az erős légitámadás miatt valamennyien leköltöztünk a pincébe” – olvasható Simon Mária nővér visszaemlékezésében. A szovjet megszállás után nem sokkal megszűnt a Vilma királynő úti otthon.

Simon Mária és öt másik diakonissza korábban a Magdolna utcai Vasas-székházban végzett szolgálatot. Egyikük, Nagy Matild nővér az otthon működéséről és az odamenekülő családok ellátásáról így írt: „Míg lehetett, Sztehlo nagytiszteletű bőségesen ellátott élelmiszerrel, de az ostrom alatt sokat elvittek belőle, és sok tönkre is ment. […] Bátky Júlia testvér főzött, persze nagy segítőgárdával, de ő ezeket jól tudta kormányozni. Sikuta Margit, Taschner Ilona testvér volt a gyermekek mellett. Felvettünk még egy mosónőt, takarítóasszonyt, akik fizetést kaptak, de az ott menedéket kereső asszonyok is igyekeztek mindenben segíteni.”

A legnehezebb hónapok. Sztehlo az emlékezéseiben maga is rávilágít a nehézségekre: „A Mária [Magdolna – F.-K. B.] utcai otthonban jobb volt a helyzet. Ott sok kisebb gyermek és kamaszleány gyűlt egybe. A Vasas-székháznak nagy tornaterme volt berendezve ezeknek a számára. De még így is jutott hely arra, hogy a gyerekek a tornaterem egyik részében hancúrozhassanak. Az egyik testvér csak a gyerekekkel foglalkozott, és énekekre tanította őket, vagy tornásztak. Előadásokra készülődtek, jeleneteket tanítottak be. Egyszóval vidámak voltak.”

Tóth Adél diakonissza visszaemlékezéseiben olvashatjuk: „1945. március 15. körül mentem a Vasas-székházba Hűvösvölgyből gyalog. […] Az ottmaradt gondozottakon kívül főztünk ebédet a környéken lakó rászorultaknak is. Néhány hét múlva Nagy Matild testvér visszament az elhagyott munkahelyére, és az otthon vezetését a pénztárral együtt nekem adta át. Rövidesen felszámoltuk az otthont, akik még a gyermekek közül ott voltak, azokat áthelyezték a Paxba a Budakeszi útra.”

Egy diakonissza testvér emléke. Ez év február 10-én lesz nyolcvan éve, hogy Huszár Margit (1896–1945) diakonissza testvért Budapesten halálos golyótalálat érte, amikor az általa gondozott betegekhez indult látogatóba.

Huszár Margit egyike volt azon testvéreknek, akik a református diakonisszák egyesületében kezdték pályájukat, majd Pauer Irmával együtt 1924-ben kiléptek a közösségből, és megalapították a Fébé Evangélikus Diakonissza Nőegyletet Piliscsaba-Klotildligeten. 1926. február 2-án avatták fel őt diakonisszának. A betegápolói tanfolyam elvégzése után Margit testvér jelentkezett az állami bábaképzőbe, ahol szülésznői képesítést szerzett. Szolgálata során mindig is betegápolói és szülésznői feladatokat látott el. A második világháború idején a Csaba utcai otthonban segítette társai embermentő munkáját.

(A diakonisszák visszaemlékezései, amelyekből az idézett részletek származnak, az Evangélikus Országos Levéltár őrizetében találhatók.)

 *

 *