Hallottál már a Szólj be a papnak kezdeményezésről? Igen? Akkor jó, mert ez azt jelenti, hogy találkoztál velünk a Campus fesztiválon, esetleg a debreceni Bakelit kávézóban, vagy a debreceni tömegközlekedésen láttad valamelyik hirdetésünket, vagy talán a Facebook-on hallottál felőlünk. Ha nem, akkor itt az ideje, hogy bemutassam egy kicsit magunkat, miről is szól ez az egész, ahol önkéntesként dolgozom.
Szöveg: Batta Ágnes
De honnan is indult el ez a kezdeményezés? Erről kérdeztem Berecz Pétert, a főszervező ötletgazdát. „Minden a tematikus házibulikkal kezdődött” – meséli mosolyogva, majd így folytatja: „Volt többféle, ’56-os témájú, az éppen október 23-ára esett, feldíszítettem a lakást az ünnephez megfelelően, sőt, még be is öltöztem! Volt egy másik is, 2012-ben, amikor úgy volt, hogy világvége lesz, de ugye mégsem lett… Arra az alkalomra is készültem lakásdíszítéssel, kvízekkel, ezekre a bulikra anno akár negyvenen is eljöttek! Emellett pedig volt pár barátom, egyházi körökből, akikkel csendes hétvégékre jártunk felüdülni, lélekben töltekezni. Egy ilyen alkalommal fogalmazódott meg bennünk, hogy mindez nagyon jó nekünk, de mit tehetünk azért, hogy mások is épülhessenek? Így tulajdonképpen egy baráti beszélgetés alkalmával jött az ötlet, hogy nem hívő embereket kellene valahogy megszólítani. Aztán a név, a »Szólj be a papnak!« is kialakult.” A kellően figyelemfelhívó, és hívogató, ugyanakkor kicsit talán még provokatív kezdeményezés pedig mára beváltotta a hozzá fűzött ígéreteket.
Az első terveket szövögető baráti beszélgetés után Berecz Péter felkereste Tokodi László domonkos rendi szerzetes atyát, Asztalos Richárd evangélikus lelkészt, és Veres János református lelkipásztort, hogy vállalnák-e azt, hogy a kezdeményezés „arcai” legyenek. Szerencsére igent mondtak ők is, így már elkezdődhetett az első Bakelit kávézós pódiumbeszélgetés, majd rá egy hónappal jött a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik is. Ezeken az alkalmakon egy-egy témát jártunk körbe, (pl. gazda(g)ság, politika, pénz, függőségek, szex, halál előtti és utáni élet) a közönség tagjai pedig kérdezhettek a papoktól, tabuk nélkül. Ezt folytatjuk majd szeptemberben is, elsején találkozunk a Kossuth utcai kávézóban.
A pódiumbeszélgetések után Péter ismét nagyot álmodott, eldöntötte, hogy a debreceni Campusra is érdemes lenne kitelepülni, és jelen lenni mind a négy napon. Szerencsére ez meg is valósult, a civil faluban kaptunk mi is helyet, ahol folyamatos lelkészi illetve papi jelenléttel egybekötve, lehetett beszélgetni, kérdezni. Voltak ezen kívül különféle kvízeink is, a legnépszerűbb a Tankcsapda-kvíz volt, melyben bibliai idézeteket, történeteket kellett összepárosítani a Tankcsapda dalszöveg-részleteivel, de gondoltunk a gyerekekre is, nekik különféle kézműves foglalkozásokkal és ügyességi játékokkal készültünk, emellett pedig minden nap volt egy-egy pódiumbeszélgetés is és fellépett nálunk az akusztikus Neonhal együttes is egy fantasztikus koncerttel. Amit önkéntesként észrevettem, az a pezsgő élet a sátrunkban, az emberek szerettek betérni hozzánk, akár egy rövidebb kvíz erejéig, vagy egy hosszabb-rövidebb beszélgetésre az atyákkal illetve a lelkészekkel. A fesztivál békája is nagyon megszerette a sátrunkat!
De mit éltem meg én, egy önkéntes a Campusos kitelepülés alatt? Nagyon örültem annak, amikor elmentem szórólapozni, nem néztek az emberek ufónak, nyitottak voltak ránk általában, kellemesen elbeszélgettem a fesztiválozókkal, kérdezgették, mégis mi is ez a dolog, sokan megígérték, majd benéznek hozzánk. Annak is örültem, amikor egy srác megkérdezte: mi akkor térítünk? Nem, nem térítünk, evangelizálunk. Elfogadjuk azt, hogy másnak más a véleménye, nem akarjuk azt megváltoztatni. Annyit szeretnénk, hogy az emberek halljanak rólunk, az egyházról, de legfőképp Krisztusról, a mi Megváltónkról. A párbeszéd szerintem itt kezdődik, a kölcsönös elfogadással. A másik élmény számomra egy középkorú úrral való beszélgetés volt. Ő mondta, hogy hiánypótló a szerepünk – jó volt ezt hallani. A harmadik nagy élmény számomra az volt, amikor egy korombeli fiatal megosztott velem egy szeletet a magánéletéből, pedig akkor találkoztunk először.
Ennyit az én élményeimről. Szerencsére ezek mégsem teljesen „sajátok”, mivel a többi önkéntes-társam is hasonlóan pozitív történésekről tudott beszámolni. A mielőbbi viszont látásra, találkozzunk szeptember elsején a Bakelitben! Mindenkit szeretettel várunk!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
