Kötőszó

A keresztény ember nem tartozik senkinek, megadja a császárnak, ami a császáré; ugyanakkor mégis úgy érzi, tartozik mindenkinek – mert ő maga Istené.

Szöveg: Kinyik Anita

Mindannyian hallhattunk az idehaza a tavalyi évben kulmináló devizahiteles válságról, egyes banki kölcsönök visszafizethetetlenségéről, sok polgártársunk anyagi csődjéről, családok egzisztenciális összeomlásáról. A bank számítások sokaságával előlegezi meg felénk való bizalmát. Valójában bizalmatlan, hisz adományát feltételekhez és szerződéshez köti. Kölcsön kenyér (kamatostul) visszajár.

A pénzvilág fogalmainak ellentmondva a hitel az emberi (filozófiai értelemben vett) egzisztencia tekintetében nem a kölcsönvett, hanem a meglévő tartalmakra utal. Ha van hitelem, megbízható firma vagyok, lehet adni a szavamra. De korántsem azért, minthogyha olyan teljes és tökéletes volnék. Sokkal inkább azért mondjuk valakire, hogy hiteles, mert felvállalja önmagát –fogyatékosságaival, bogaraival, egyéni szélmalomharcaival, vesszőparipáival együtt. Nem akar mást mutatni magáról, mint ami. Se kevesebbet, se többet.

A hitelesség lényege az „itt vagyok, másként nem lehetek” (Luther után szabadon) kijelentő módja. Nem terhel másokat se kérdőjelek, se felkiáltójelek sokaságával.

Érdekes, hogy mind a kérdés, mind a felszólítás a másiknak dobja a labdát – a másik válaszolja/csinálja/oldja meg, ezzel sok esetben az a mögöttes szándéka, hogy a másikra hárítsa a felelősséget, mert ő maga tehetetlen, valójában nem tudja, merre menjen.

A hitből fakadó vagy hittel/hitből élő hitelesség a képviselőjének markáns identitást ad, amellyel kitűnik a tömegből. Ezen a ponton érdekes gondolatkísérlet volna, ha ötszáz évet visszaröpülnénk az időben, és elképzelnénk a még ifjú és bizonyára kevéssé joviális Luther wormsi megjelenését. Amikor mezei csuhásként állt meg az önnön hatalmuktól megrészegült, pöffeszkedő egyházi és világi hatalmasságok előtt. Megállt, és nem másra hivatkozott, mint – lényegében és legfőképp – a saját lelkiismeretére.

Luther elsőként jelentette ki nyilvánosan, hogy az embernek a legerősebb külső kényszerítő tényezők ellenére sem tanácsos a lelkiismerete ellen cselekednie. Luther hitelét nem a díszes ruha vagy a mindenféle testre függeszthető jelképek adták. Mondhatnánk – szociológiai kifejezéssel élve –, ő a történelem egyik első sikeresen belülről irányított embere. Belső iránytűje pedig egyedül Krisztusra mutat. Luther korszakalkotó fellépésének ez a korszakalkotó attitűdváltás adta az erejét. A belső hang felvállalása és felhangosítása pedig a reformátor hitelének alapját teremtette meg, aki ehhez végig hű maradt.

A korabeli egyház épp azzal játszotta el a hitelét, hogy áruba bocsátotta a bűnbocsánatot, pénzért ígért feloldozást. Holott az ingyen, kegyelemből jár minden megtérő bűnösnek. Ha valaki ilyen belső hitből fakadó és hiteles lutheri „kijelentő módban” él, csak teszi a dolgát, felelősséget másra nem hárít, és semmilyen önigazolásra nincsen szüksége. Ha ilyet látunk, egész nyugodtan gyanakodni kezdhetünk, hogy az illető hitele valami titkos tudásra, bizonyosságra, bizalomra épül. Olyan hitelezője van ugyanis, aki nem számítgat és kalkulál, nem szab feltételeket, nem kér kamatot sem. Csak ad. Az illető meg elfogadja az adományt. Még nem tudja pontosan, mit kezd majd vele, az elfogadása is bizalomra épül. Erre lehet csak igazán – házat-várat – építeni.