Kötőszó

A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyháztól távol állók, de sokszor még a lazább kötelékkel kapcsolódók sem tudják, mi az, hogy evangélikus. Több zavaró és zavarba ejtő fogalom kering a köztudatban, és ez rendre kétségbeesett magyarázkodásra készteti az egyháztagokat. Ez a bejegyzés azért született, hogy tisztázzuk a fogalmakat. „Evangélikus teológiai gyorstalpaló” sorozatunk első részét közöljük, külsősöknek és belsősöknek egyaránt.

Szöveg: Kinyik Anita

Sokan keverik az evangélikust egyrészt a református és protestáns kifejezésekkel, amelyek közül ez utóbbi gyűjtőfogalom: az egykor, a reformáció korában „protestáló”, azaz a fennálló egyházi gyakorlat ellen tiltakozó – egyébként új egyházalapításban nem gondolkozó – hívek, illetve rendek összefoglaló neve volt, később az új, reformátori szellemiségű felekezetek gyűjtőneve lett. A református pedig a legnagyobb hazai protestáns felekezet megnevezése  (ami azért sokaknak megvan, ha csak úgy is, mint a „nem katolikus” szinonimája).

A protestáns egyházak – a katolikussal ellentétben – demokratikus felépítésű intézmények, alulról szerveződő egyházközségekből állnak. Az egyházközségek élén lelkészek szolgálnak, akik (ez világi oldalról is népszerű téma) házasodhatnak, és még nők is végezhetik a lelkészi szolgálatot. E mellett – ezt kevesen tudják – minden gyülekezetnek világi vezetője (felügyelője/gondnoka) is van.

A protestánsoknál se – a dogmákat és hittételeket értelmező – központi tanítóhivatal, se kötelező kánonjog (életvezetési szabályok gyűjteménye) nincsen. A protestáns egyházak a Bibliát tekintik minden tanítás (dogmatikai, etikai) alapjának, elsődleges forrásnak és hivatkozási alapnak. A katolikusoknál hangsúlyos a hagyomány (egyházatyák írásai) is. A katolikusoknál miséről, a protestánsoknál istentiszteletről beszélünk, amely nem csupán szóhasználatbeli, hanem teológiai különbség is.

Az evangélikus kifejezés másrészt sokszor behívja a tudatokba az evangélium és evangélista szavakat is, mely asszociációknak a szó eredetét tekintve abszolút létjogosultsága van, a fogalom elhelyezésének gigászi küzdelmét azonban sajnos ezzel sokszor csak nehezíti. Főleg úgy, hogy bizonyos újkeresztény, evangelikál mozgalmak is éltek e jelzők erejével, növelve a fogalmi zűrzavart a fejekben.

Magyarországon az evangélikus a harmadik legnagyobb történelmi egyház. Igaz, idén a református felekezettel közösen ünnepli a reformáció kezdetének 500. évfordulóját, de alapítója a nem egyházalapító szándékkal, csupán reformátori-megújító, Krisztushoz visszatéríteni kívánó indíttatással föllépő német Luther Márton teológiai doktor; nem pedig – az egyébként svájci jogász doktor, a lutheri reformációt felhasználó és helyenként továbbgondoló – Kálvin János.

Ha beszélgetőpartnerünk tudatába épp Luther életének egyik utolsó, legfélreérthetőbb és legvédhetetlenebb írása úszik be, és ezzel le is kíván írni bennünket, ajánljuk figyelmébe ennek az összetett és érzékeny témának a megvilágításához a Kötőszón megjelent Luther és a zsidók című őszinte és lényeglátó cikket. Ha nem vevő rá, ne akarjunk magyarázkodni, mossuk kezeinket.

Ha azonban ezen a nehézségen is sikerült túllendülnünk, talán már valami lényegit is elmondhatunk az evangélikus felekezet mibenlétéről és teológiai-hitbeli alapjairól. Jó kiindulópont a nagyobb testvér, a református egyház; elmondhatjuk, hogy például az úrvacsoratanban és a szabad akarat/predestináció kérdésében mások a hangsúlyok.

Hosszas fejtegetésbe bocsátkozhatunk továbbá a „ma már az egyház csak szolgáltató intézmény” jelenséget vagy a beskatulyázó, egyoldalúan érvelő, a valódi viszonyokba bele nem látó egyházkritikusok elfogódott álláspontját fejtegetve, a témába bele is melegedhetünk, az igazság bajnokaiként, újraéledt reformátori hevülettel védhetjük a mi erős várunkat, bár ekkorra már nem biztos, hogy lesz hallgatóságunk.

A fotón a rákosligeti evangélikus templom látható.