Kötőszó

Ha a keresztények nyitni akarnak a világ felé, igen gyakran megesik, hogy olykor jópofa, olykor kínos módon kezdik el bizonygatni, hogy miért lehet ma menő, kúl, szuper kereszténynek lenni. Ennek a jelenségnek egyik legpontosabb karikatúráját a Dogma című film adja, azon belül is az a jelenet, amikor lerántják a leplet a „Jézus haver”-szoborról.

Szerző: Laborczi Dóra

Érthetőek is ezek a törekvések, hiszen az egyházak és a kereszténység hitelvesztettségével mégis kezdeni kellett valamit. A legkevésbé sem vagyok a kortárs kultúra és a mai kommunikációs csatornák használata ellen, sőt, de időnként az az érzésem, hogy ezen a lovon is fordítva ülünk, hiszen nem az a lényeg, milyen köntösbe bújtatjuk, hanem, hogy mit mondunk és mit teszünk valójában? Hogyan fordulunk (bármelyik) embertársunkhoz? Megvesztegethetőek vagyunk-e? Önzők vagyunk-e? A világ világossága, a föld sója vagyunk-e tényleg, vagy inkább a felszínes és múlandó népszerűség hajszolói, miközben mélységes és sötét titkok feszítik szét közösségeinket?

Egyházak a bizalom-lista alján

A kereszténység inkább attól lesz figyelemre méltó, hogy milyenek az azt képviselő emberek, nem attól, hogy baseball sapkát veszünk, elektromos gitárt kötünk a nyakunkba vagy attól, hogy a korszellemnek megfelelően tőlünk elvárt szólamokat hangoztatjuk. (Persze, ezt az elektromos gitáros műfajt is lehet jól csinálni, de az sem attól lesz menő, mert kínosan annak akar látszani, hanem attól, ha minőségi tartalmat és mondanivalót kínál).

De erőlködhettünk bármennyit, az mégis tény, hogy az egyházak nem állnak túl jól a társadalom, sem a fiatalok szemében. Ez pedig minden bizonnyal elválaszthatatlan a kereszténység megítélésétől is. A legutóbbi reprezentatív ifjúságkutatásból legalábbis az derül ki, hogy az egyházaknál még azoknak is több bizalmat szavaznak a 15-29 éves fiatalok, akikkel életükben először találkoznak. A bizalom-listán az egyházaknál már csak az országgyűlés, a kormány, a bankok és biztosítók, valamint általában a politikusok állnak rosszabbul.

Vannak már kúl keresztény zenekarok, menő blogok is (mint amilyen a miénk), mégis úgy tűnik, hogy a fiatalokat és általában az embereket nem a fiatalosság, a kúlság látszatával tudjuk elsősorban elérni. Talán egyházként, keresztény közösségként és emberekként sem ennek kidolgozásán és hangsúlyozásán kellene fáradoznunk. Foglalkozhatnánk ehelyett sokkal többet saját, hiteles gyökereink újrafelfedezésével, Krisztus követésének megértésével és megélésével, vállalva azt is, hogyha adott esetben emiatt nem menők, hanem épp ellenkezőleg: lenézettek, kiközösítettek leszünk. Mindig lesznek csoportok és érdekek, akiknek nem fog tetszeni, amit belső meggyőződésből mondanunk kell, vagy legalábbis mondanunk kellene. Vagy legalább hallgatni az elhallgatottakkal, ahogyan azt legújabb Oscar-díjas filmünk, a Mindenki arcunkba dörgöli. 

Nyugtat vagy nyugtalanít

A közvélemény, a népszerűség változik, a trendek változnak, a mindenkori hatalom és korszellem kereszténységgel kapcsolatos elvárásai is változnak, de Krisztus tanítása örök. Ráadásul az evangéliumoknak megvan az a zavarba ejtő tulajdonságuk, hogy nem kínálnak kész, popsláger-választ mindenre. Tulajdonképpen meglehetősen felkavaró olvasmányok. Egy amerikai Újszövetség-kutató, David McCracken szerint mindenkinek megvan a maga Szentírás-olvasata, amely szükségszerűen szelektív, hiszen az olvasóhoz közelálló Jézus-képet részesíti előnyben. Sokan úgy olvassák az evangéliumot, hogy abban Jézust békés, szerető és finom lényként látják. Ők általában Jézus egészen kemény mondatait hagyják figyelmen kívül (például Mt 10, 34-35-ben: „Ne gondoljátok,hogy békét hozni jöttem"); csökkentik azok jelentőségét vagy átértelmezik; megkerülik a Jézus által használt, olykor kifejezetten durva képeket (Mt 8,12: sírás és fogaknak csikorgatása,); vagy Jézus indulatos, tekintélyt parancsoló, akár félelmet keltő tetteit (pl. Mt 21,12: „Jézus bement a templomba és kiűzte onnan mindazokat, akik adtak-vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig fölborította.”).

Más olvasatok viszont nem vesznek tudomást arról a Jézusról, aki sír, akiben van együttérzés, aki szereti a szegényeket, a kitaszítottakat és ünnepli a szelídeket. (Pl. Jn 11,33: „Jézus látva, hogy sír és hogy a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült.” Jn 11,35.: „Jézus könnyekre fakadt.”). Jézus útja tele van botrányos, de legalábbis megütközést keltő történésekkel és tettekkel, amelyek újra és újra próbára tesznek bennünket. 

Minden igehirdető számára komoly dilemma, hogy hallgatósága feltételezett világnézetét kiszolgálva megerősíti-e a híveket ebben a kényelmes helyzetükben vagy kockázatot vállalva másfajta szempontokat is behoz azáltal, hogy kiemeli az igeszakaszok kevéssé kényelmes, nagyon is felkavaró aspektusait – tehát konfrontálódik, illetve konfrontációra készteti őket.

A nagy számok bűvöletében

Ugyanakkor az egyházak a nagy számok bűvöletében élnek, a gyülekezetek vezetőinek folyamatosan számolni és vezetni kell, hogy melyik alkalmon hányan vettek részt. Azért, hogy a meglévő számot megőrizzék, sokszor inkább nem mondanak olyat, ami túlságosan felkavaró lenne vagy megütközést keltene. Gregory A. Boyd, amerikai lelkész, a Myth of a Christian Nation (Egy keresztény nemzet mítosza) című könyv szerzőjének tapasztalata volt, hogy amikor elkezdett úgy prédikálni, hogy az nem szolgálta ki gyülekezetének egy bizonyos, inkább kulturálisan, semmint meggyőződésből hívő rétegét, a közösség huszonöt százalékát elvesztette. Tegyük hozzá gyorsan, hogy mindemellett sokkal nehezebben mérhető az a csendes tömeg, akik éppen a prédikációk felszínessége vagy ezer más ok miatt már évekkel korábban szavaztak a lábukkal, és csendben elhagyták közösségeiket. Mindenesetre, a megerősítés vagy elbizonytalanítás, vagy - ahogyan Fabiny Tibor használja - a nyugtatás vagy nyugtalanítás dilemmája valóban húsbavágó, mert számokban mérhető következményei lehetnek.

Még a mi kicsi evangélikus egyházunkban is azt szoktuk meg, hogy az számít, hányan vesznek részt egy istentiszteleten, hány esküvő és keresztelő van egy gyülekezetben. Mindenki számokat vár, lehetőleg minél nagyobbakat. Felfelé kerekítgetünk, így próbáljuk a gyülekezeti valóságot is ehhez az elváráshoz igazítani. Az viszont nem igazán kérdés, hogy hány haldoklót kísértünk méltón a túlvilágra, hány krízisben lévő embernek adtunk segítséget nehéz pillanatban, egy személyes beszélgetésnek vagy egy emberi gesztusnak köszönhetően – ezeket a pillanatokat lehetetlen számszerűvé tenni, megmérni, pedig ezeknek lehet valódi, felszabadító hatása az emberek életére nézve.

A kereszténység nem díszmenet

Tömegeket akarunk, tetszeni akarunk, miközben elveszítjük üzenet lényegét. Ami pont attól találhatna szíven mindenkit, hogy kizökkent és megerősít egyszerre. Egy másik amerikai cikk szerzője egyenesen úgy fogalmaz: hogyha a gyülekezeted túlságosan kúl és kényelmes kereszténységet akar tőled, inkább hagyd ott. Ha a népszerűt a bűnbakképzés, az áldozathibáztatás, a gyűlölködés, a rasszizmus jelenti – hagyd ott. Ha a gyülekezet vezetését a hiteltelen, erkölcsök nélküli élet jellemzi – hagyd ott. Nagyon sok olyan lelki vezető és gyülekezet is van az országban, Magyarországon is, ahol segíthetnek valódi keresztény közösségre lelni. Persze, ezek a helyzetek csak ritkán ennyire kiélezettek, és gyakran egyszerre több tényező, több dilemma hat az egyszeri keresztény emberre. 

Mégis, a keresztényeknek meg van, meg lehet a tudásuk, képességük és történetük arra nézve, hogy elkerüljék a szélsőségeket, a felszínességet és a kirakat-vallás szerepét, akkor is, ha a korszellem vagy a hatalom érdeke nem ezt kívánja.

A kereszténység értékválasztás, a kereszténység áldozatvállalás, a kereszténység a keskeny út. Az élet fájdalmas oldalának, szenvedéseknek a vállalása és meglátása. Közösségvállalás a szenvedőkkel. A felfoghatatlan szeretetből, érthetetlen kegyelemből következő felebaráti gesztusok sorozata. Közösségépítés, de a dolgok néven nevezése is. Megalkuvás nélküli áldozatvállalás. Egyszóval, nem egy díszmenet. Talán nem arra kellene törekednünk, hogy menők legyünk, hanem arra, hogy hitelesek. Ez azonban hit nélküli külsőségekkel, tartalom nélküli formaságokkal nehezen fog menni.