Kötőszó

A hit hallásból van, ezért valakinek mindig beszélni kell. Hirdetni az igét, csoportokban tanulmányozni a Bibliát, megosztani a gondolatokat és hangos énekszóval dicsérni az Istent. De mi van akkor, ha valakinek személyiségéből fakadóan ehhez semmi kedve sincsen? Azt mondják, a kereszténység közösségi vallás. De van-e helye a közösségben olyanoknak is, akik jobban szeretnek egyedül, csendben lenni?

Szerző: Kovács Barbara

Napjainkban a kifelé fordulás és a megosztás abszolút győzelmének vagyunk a szemtanúi. A csoportmunka már általános iskolában elkezdődik, később pedig a munkahelyünkön csapatokban dolgozunk, értekezleteken számolunk be az eredményeinkről. Aki meggyőzően prezentál, az nyer. Angolszász szakszavaink – teambuilding, meeting, brainstorming – mind a csoportokban zajló munkára vonatkoznak. A magánéletünk jelentős részét pedig a közösségi média uralja, aminek még a nevében is benne van a lényege, a közösségi lét. Aki nem csapatjátékos vagy a kommunikáció nagymestere, az nagyon hamar a kispadon találhatja magát az élet minden területén.

Susan Cain Csend című könyvében már egyenesen „extrovertált ideálról” beszél. A nyugati kultúra azon vonásáról, hogy a bőbeszédű, harsány, társaságkedvelő embereket érdekesebbnek és izgalmas barátnak tartjuk. A csoportokban a gyorsabb beszédű tagok felvetéseit jobbnak értékeljük és hamarabb elfogadjuk, mint a halk szavúbb társaikét, holott semmilyen összefüggés nincs a beszéd gyorsasága és a jó ötletek között. Már maga az introvertált szó használata is arra a képzettársításra sarkall, hogy az ilyen emberek félszegek, bátortalanok és nem tudnak érvényesülni. Pedig nagyon sok sikeres, introvertált vezetőt és művészt ismerünk Steve Jobstól kezdve Van Goghig, akik épp azért tudtak nagyot alkotni, mert szellemi energiájukat a kifelé fordulás helyett gazdag belső világuk és kreativitásuk kibontakoztatására fordították.

Jézus maga is tökéletesen ötvözte a kifelé és a befelé fordulás előnyeit. Tudott beszélni a tömeg előtt és tanította őket, ugyanakkor szüksége volt az elvonulásra, a magányos imádságra is. Sosem beszélt többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt. Szelíd volt, és mégis hatalommal bírt. Jézus mellett megfért az impulzív, harsány Péter és az elmélkedő János, a nyüzsgő Márta és a csendes Mária is.

Vajon ez az összhang mennyire tapasztalható meg az egyházainkban? Csak arra figyelünk, aki hangos, vagy meghalljuk a csendes szavakat is? Figyeljük meg, hogy szinte minden gyülekezeti alkalom csoportokban zajlik: az istentisztelet, a bibliaóra, az ifjúsági óra. Ez a felállás rendkívül megnehezíti azok dolgát, akik nehezen tudnak több ember előtt megnyilvánulni. A négyszemközti beszélgetésekre, a személyes kísérésre sokkal kevesebb lehetőség van. A karizmatikus közösségekben pedig a csoport előtti bizonyságtétel és a megtérés-élményről szóló beszámoló okozhat komoly frusztrációt a csendesebb gyülekezeti tagokban. Az extrovertáltság iránti elvárás már az egyházi vezetők irányában is megjelent: egy lelkészt akkor tartanak jó vezetőnek, ha csapatjátékos, lelkesen tudja motiválni a tagokat, ért mind a fiatalok, mind az idősek nyelvén és mindig van mondanivalója a bibliai igékről. A csendes perceket, az elmélkedést nem lehet eredményként felmutatni és nem lehet feljegyezni a szolgálati naplóban, pedig anélkül nem lehet ellátni a szervezési feladatokat sem.

Pedig, ha komolyan vesszük Jézus odafordulását az elnyomottak felé, akkor el kell azon is gondolkodnunk, hogy felelősek vagyunk a környezetünkben élő introvertáltakért, legyen az gyülekezeti tag, vagy vezető.

Ha valóban büszkék vagyunk a kereszténység sokszínűségére, akkor le kell számolnunk az extrovertált ideállal, és ideje szót adnunk azoknak is, akiknek a hangját eddig nem hallottuk meg, akiknek az ötleteit eddig nem valósítottuk meg. 

Susan Cain szerint „az evangelizáció nem csupán a beszédet, hanem a hallgatást is magában foglalja; (…) az egyházaknak a befelé fordulást is az istenimádat részének kellene tekinteniük, és helyet kellene adniuk az olyan vezetőknek is, akik az istenhez vezető csendesebb ösvényekre is rá tudnak mutatni. Vajon az imádság nem az elmélkedésről szólt-e mindig is a közösségi szerepe mellett?”

A hit valóban hallásból van. Mi tudunk-e hallgatni egy hangos világban?