Kötőszó

Nem ismertem Luther Márton zsidósággal kapcsolatos antiszemita megszólalásait, míg az Evangélikus Hittudományi Egyetemen be nem ültem egy zsidó-keresztény párbeszéddel foglalkozó konferenciára. Ekkor beszélt Luther Márton A zsidókról és hazugságaikról című írásáról Csepregi Zoltán, kinek akkori előadása máig bennem él. Azóta pár baráti beszélgetésen kívül egyszer szembesültem komolyabban a ténnyel, mikor egy amerikai evangélikus egyetem campusának bejáratánál lévő holokauszt-emlékműnél felemlegette az idegenvezető. Egy évig minden reggel e szobor mellett vonultam el, ami éppen erre az antiszemitizmusra és annak horrorisztikus eseményeire hívja fel a figyelmet. Mégis, evangélikus tradíciónk legnagyobb csontváza számomra nem ez és nem is a szintén vállalhatatlan lutheri hangnem a katolicizmussal szemben. Sokkal nehezebb elviselnem azt a mítoszt, melyet közösen, mi lutheránusok építettünk ki évtizedek, évszázadok alatt Luther Mártonról, hogy mikor ezek a csontvázak kiborulnak a szekrényből, képtelenek legyünk feldolgozni és meglátni a teljes valóságot.

Szöveg: Nagy Szabolcs

Nemrég készült egy dokumentumfilm a Hamilton hip-hop musicalről, melyről már írtam itt a Kötőszón. Ennek a csodálatos művészeti alkotásnak, melyben végigkísérjük Alexander Hamiltont az amerikai függetlenségi háborúnés az azt követő államalapítás eseményein, az egyik karakter az Amerikai Egyesült Államok legelső elnöke és egyben az amerikai polgár eszményképe, George Washington. Kevés történelmi személyiség testesíti meg a társadalom kulturális emlékezetében ennyire az „amerikaiságot”. Hozzá köthető a függetlenségi nyilatkozat első és talán legszebb mondata, melyet így olvasunk:

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.”

Most vegyük fel Luther Mártont is megvizsgáló szemüvegünket, mikor Christopher Jackson, a karakter megszemélyesítője a következőket mondja Washingtonról:

„Úgy emlékszünk Washingtonra, mint az országunk atyjára, de a történelmi látásmódunk egyből elferdül, mikor a történet egyetlen oldalát kívánjuk felkutatni, vagy megérteni. A pillanatban, mikor megtudtam, hogy Washington szerepét fogom magamra ölteni, egyetlen gondolat járt a fejemben: a rabszolgatartás kérdése. A valósága annak, hogy embereket birtokolt. Sosem békéltem meg vele. Megpróbáltam, de mikor a fennmaradt rabszolgatartó házakban lépkedtem, képtelen voltam arra, hogy megbékéljek ezzel."

Úgy vélem, ezek a gondolatok bennünk is hasonlóak, mikor Luther Márton és antiszemita írására gondolunk, melyet Laborczi Dóra már pontosan érzékeltetett a Luther és a zsidók című írásában. Ennek feldolgozásának helyes módszerét nem tudom. Fontosnak tartom az emlékezést, az állandó szembesülést a tényekkel, de mélyen legbelül csak feledni akarom. Feledni, hogy az általam oly nagyra tartott reformátor ilyen gondolatok leírására – vagy másolására – képes volt, pedig ez is ő. Ez is az ő történelmi örökségéhez tartozik. A furcsaság azonban egy történelmi személyiség megítélésében az, hogy választhatunk. Választhatunk életének dicsőséges, vagy éppen szégyenteljes cselekedetei között és eddig a környezetem csak az előbbit választotta. Sikeresen belenevelődtem abba az evangélikus öntudatba, hogy Luther Márton az egyetlen igazi lutheránus, az evangélikusok evangélikusa. A hit általi megigazulás leghitelesebb szószólója és az evangélium legtisztább hirdetője. Kiépítődött bennem egy mítosz Luther Márton körül, hogy szavának megdönthetetlen hitelessége van akármilyen (evangélikus) teológiai vitában. Erre tessék. Evangélikus öntudatomnak csúcsán ér el a következő idézet a reformátor tollából: „gyújtsátok fel a zsinagógáikat és az iskoláikat […] hogy Isten lássa, hogy mi keresztények vagyunk, és nem bocsátjuk meg, sem nem tűrjük tudatosan az ilyen nyilvánosság előtt zajló hazugságokat, átkozódásokat és (Isten) Fiának, valamint a(z Ő) keresztényeinek káromlását.” Majd a következő gyalázatos szó, majd még egy és képtelen voltam mást érezni, csak szégyent. És nem hiszem, hogy ez teljesen Luther Márton hibája lenne.

Kiépítünk magunkban egy eszményképet történelmi ideáljainkról, melyben nincs helye a tökéletlenségnek, mert úgy hisszük, nincs szükségünk tökéletlenségre és ez nem csak Luther Mártonnal, vagy George Washingtonnal van így, hanem minden valamire való személyiségre, mely példaként állhat számunkra. Ha továbbra is így állunk akár történelmi, akár jelenkorunk nagyjaihoz, sosem fogunk teljes képet kapni jelentőségükről és arról mit is köszönhetünk nekik valójában.

Ahogy Christoper Jackson, George Washington karakterének megformálója is buzdít minket: „Bármi történik is, meg kell mutatnunk ki is volt igazából ez az ember.”

A dokumentumfilmben több alkotó, történész vagy amerikai politikában jártas közszereplő is megszólal. Javaslatuk a kétes megítélésű történelmi személyiségek megítélésére nem más, mint hogy mindkét részét kell elmesélnünk a történetnek. El kell felejtenünk azt, hogy ezt a két ellentmondásos örökséget elválasszuk egymástól és hagyjuk, hogy közös emlékezetünkben csak ezek vagy csak azok az ismérvek alapján ítéljük meg a történelem nagy alakjait. A musical is arra tesz kísérletet, hogy ezeket a történelmi személyiségeket teljes emberekként ismerjük meg. Emberekként, akik „küzdöttek a túlélésért, ettek, ittak, dolgoztak, szerettek és örültek, bánatuk volt és sírtak”. Akik kicsit ugyanolyanok voltak, mint mi.

Ha képesek vagyunk ezt megtenni és átugrani azokat az akadályokat, melyet történelemszemléletünk kiépített bennünk, talán képesek lehetünk úgy értékelni George Washingtont, Luther Mártont és mindegyik általunk nagyra tartott történelmi vagy jelenkori példaképet, ahogyan igazán megérdemlik: tisztelettel, mégis tisztánlátással.

 Ők sem mások, mint mi: emberek.