Kötőszó

Muntag Vince, a kerekesszékes egyetemi hallgató sok szempontból különleges. Mozgássérültként látszólag röghöz kötött, mégis olyan szellemi magasságokba vezet el, ami legtöbbünk számára elérhetetlen. A Fazekasban érettségizett, kétszeres OKTV és OTDK első helyezett, szervezett Ottlik-konferenciát, publikált a Jelenkorban. A lakóhelyéhez legközelebb eső templomba nem tud egyedül bemenni, sem felszállni a trolira.

Szöveg: Laborczi Dóra | Fotó: Kiss Tamás

- Nagy evangélikus család sarjaként magad is gyakorló hívő vagy. Hogyan látod, mennyire akadálymentesek a gyülekezetek Magyarországon?

- Két tapasztalatom volt itt Pesten, az egyik a Fasor, ahol elég nagy lépcső van. Meg lehetne oldani az akadálymentesítést, de nincs megoldva. A másik a Deák tér, ahol ezt viszonylag jól kezelik. Igaz, még gyermek-bibliaórás koromból vannak olyan emlékeim, hogy rángatnak fel a csigalépcsőn a gyülekezeti terembe, az kemény volt, de most már a lifttel fel lehet jutni. Vidéken viszont katasztrofális a helyzet. És ez csak rosszabb lesz, mert az akadálymentesítés komoly pénzbe kerül, ami nem megy gyülekezeti önerőből, a pályázáshoz pedig tudni kellene pályázni. A szándék meglétét nem vitatom, de ilyen értelemben másodlagos, hogy akarják, és nem megy, vagy nem akarják, és nem megy, mert a végeredmény ugyanaz.

- A nagy, műemlék templomokat, amikhez hosszú lépcsősor vezet, nem egyszerű akadálymentesíteni. Amikor ez szóba kerül egy gyülekezetben, általában azt hozzák fel ellenérvként, hogy „azt a néhány kerekesszékest, aki nagy ritkán ide keveredik, majd felvisszük valahogy.”

- Ez több szempontból sem tartható. Egyrészt, ahogy édesanyám szokta mondani:

Az ember dereka fogyóeszköz. Hosszútávon nem megoldás, hogy hoznak-visznek.

Másrészt, ezt nem lehet szívességi alapon működtetni, ez lelkileg is megterhelő mindenkinek. Amikor a Fazekasba kerültem, akkor abból a megfontolásból fordultunk segítő szolgálathoz, mert ugyan meg tudtam volna oldani a napi teendőimet az osztálytársaim segítségével, de nem háríthatok rájuk ilyen mértékű felelősséget. Kinek a felelőssége, hogyha egy mozgássérült el akar jutni a templomba, akkor legyen ott egy ember időre, aki olyan erőben van, hogy fel tudja vinni a lépcsőn? Hogyan tervezhető rendszeresen az, hogy amikor véget ér az alkalom, akkor valaki még ott marad beszélgetni, hogyha a kerekesszékes társa még beszélgetni akar? Amint szívességi dimenzióba kerül a dolog, abból csak konfliktus keletkezhet. Aztán van a problémának a technikai része, hogy például az elektromos kocsit nem lehet felemelni, mert ezek 100-150 kilós akkumulátorral rendelkező jószágok. Vagy radikalizáljuk a dolgot: mi van, ha nem egy elektromos kocsi van ott, hanem három? És akkor még nem számoltunk a kismamákkal, a vakokkal, az idősekkel.
Az akadálymentesítés nem együttérzés vagy szándék kérdése, hanem elsősorban biztonsági és technikai kihívás: mindig úgy kell megoldani, hogy ha semmi nem jön össze, akkor is fel lehessen jutni.

- Jól gondolom, hogy a rámpa egy ilyen megoldás?

- A rámpa például elég nagy százalékban működhet, bár bizonyos meredekségű lépcsőkhöz bizonyos hosszúságú rámpa szükséges, amit nem biztos, hogy térben meg lehet oldani. A kocsi tömege sem mindegy, és, hogy mekkora a rámpa teherbírása. Bizonyos lépcsőknél egyszerűen nem lehet megoldani a rámpát. Ez például az úrvacsorakor is fontos szempont, mert az oltár előtti lépcsőkhöz nem lehet rámpát tenni, túl kicsik ehhez. 6-8 lépcsőfok és a fokok méretének bizonyos minimuma kényelmes egy rámpa szempontjából.
Engem oda tudnak térdeltetni az oltár elé, nyilván tartani kell, de én tudok Úrvacsorát venni. De mondjuk egy mozgássérült passiónál, amikor ott van húsz kerekesszékes, kérdés, hogy egy úrvacsorai folyamat hogy néz ki. A szentség vétele olyan hangsúlyos része a liturgiának, hogy azért annak ki kell néznie valahogy. És az sem mindegy, hogy az adott mozgássérült kézbe tudja-e venni az ostyát és a kelyhet.

- Ilyenkor előre kell egyeztetni a lelkésszel?

- Kellene, igen.

- És nem szokott ez megtörténni?

- Van, amikor megtörténik, van, amikor nem. Általában egy mozgássérült passiónál a szervezők szóba szokták hozni.

"Engedjétek hozzám jönni..."

- Milyen hozzáállás tapasztalsz a lelkészek, gyülekezeti tagok részéről?

- Ez nem egyház-specifikus, ugyanazokat tapasztalom, mint máshol. Rossz szándékot, nyílt kirekesztést nagyon ritkán. A problémák ügyetlen, elfogadhatatlan kezelését annál gyakrabban. Mindenki átéli, hogy a faragatlanságnak és az ostobaságnak is vannak változatai. Mozgássérültként ezzel igen gyakran kell szembesülnöm. De ez is viszonylagos. Sokszor gondolok például összehasonlításképpen a hajléktalanok helyzetére. Nekünk az általános társadalmi megítélés szempontjából nagyságrendekkel jobb a helyzetünk.

Az például fel sem merülhet, hogy a mozgássérültség jelenlétét kriminalizálják, mint ahogyan ez a hajléktalansággal megtörtént. A közvetlen rosszindulat helyén viszont gyakran érzékelek közönyt, figyelmetlenséget, tudatlanságot, illetve értetlenséget, tanácstalanságot.

- Milyen konkrét nehézségekkel találkozol?

- Nagyon tanulságos például a Rehab Critical Mass kiáltványát megnézni. Ebben az látszik, hogy mi se nagyon találunk konkrétumokat, amelyeket problémává lehetne tenni. Ahhoz, hogy egyáltalán hangot, teret, pozíciót találjon a mozgalom a megszólaláshoz, fel kellett emelnie a dolgot a jog szintjére, hogy legyen mi ellen küzdeni. Mert így beindult a szembeállítás logikája, hogy most ez a jogi helyzet, például, hogy nincs támogató szolgálat, például, hogy a törvényi kötelezettség ellenére nincs akadálymentesség, például, hogy a munkaerőpiacon számos helyzetben hátrány éri a mozgássérülteket, és ez ellen fel kell lépni. Majd mi most kiköveteljük, ami jár nekünk. De ez olyan, mintha egy lakóközösség életét a ház falainak a méretein keresztül próbálnád meg szabályozni: pont az siklik el, ami a dolog szemléleti-gondolati alapja lenne. Tudniillik az, hogy van egy közösség, annak részeként egy másik közösség, amelynek az érdekei különböznek, időnként ütköznek, és ezt kérdéssé, vitatémává kell tenni.

Nem akarok mindenek felett álló jogokat és formális biztosítékokat arra, hogy... mire is? Itt kezdődik a probléma.

- Például arra, hogy ugyanúgy eljuthass A-ból B-be, mint bárki más?

- Azt gondolná az ember, hogy az a cél, hogy ugyanazt az életminőséget lehessen biztosítani a mozgássérülteknek, mint a nem mozgássérülteknek, vagyis ne tűnjön fel, hogy valaki mozgássérült. És ez már egy elvi hiba.

Én nem akarok olyan lenni, mint egy ép testű ember. Én mozgássérült szeretnék lenni, én különbözni szeretnék. Ettől még ugyanazt a távot futom le, csak legyen máshol a rajtvonal.

És nem mindegy, hogy az ember a négyes vagy az egyes pályán kerül a döntőbe. A táv legyen ugyanaz, de attól még nem leszek azonos, még csak hasonló sem. Kérem azt a mércét, ami mellé tehető a másiknak. Kérem azt a plusz kaput a templomomra, ami nem sérti egy templom műemlék-jellegét, mert én nem akarom, hogy az a templom amiatt legyen ronda, hogy én oda be akarok jutni. Én nem akarom, hogy az úrvacsorai liturgia menete amiatt bomoljon meg, hogy nekem körülményes eljutnom az oltártérig, és én nem szeretném azt sem, hogy bármilyen módon engem akár előnyben részesítsenek. Konkrétabban a saját szempontrendszert háttérbe szorítsák csak azért, mert nekem általában kevesebb lehetőségem van bizonyos dolgokra. Nem akarom ugyanazokat az esélyegyenlőségi problémákat újratermelni a megoldás folyamatában, mint amik ellen én harcoltam korábban a másik oldalon. Az integráció nem kiegészítést, javítást jelent, hanem belefoglalást egy új teljességbe.

„A befogadás ott indul, ahol előnyként ismerik fel az idegenséget.”

- Milyen teológiai vonatkozása lehet mindennek?

- Elég groteszk példám van erre. Nem tudom, mennyire elfogadott egzegetikailag a Brian életére hivatkozni, én most arra a jelenetére szeretnék, amikor egy volt nyomorék koldus, az „ex-leprás” arról panaszkodik, hogy meggyógyította Jézus és emiatt elveszett a megélhetése. Ha megnézzük, akkor ez nagyon mély értelmű olvasata a krisztusi gyógyítás-történeteknek. Komolyabb példa erre a János 9-ben látszik, amikor Jézus egy vak embert gyógyít meg. Vegyük végig a lépéseket. Meglátják őt Jézus és a tanítványai és azt kérdezik, ki vétkezett, ez vagy a szülei? Aztán megszólítja, odamegy, megvan a testi érintés. Mosd le – mondja Jézus – és gyere vissza. És utána a megnyílt szemű embert nem ismerik meg. Ebből a szempontból mi a fontos a történetben? Egyrészt az, hogy a „ki vétkezett, ez vagy a szülei?” kérdésben nem az a hiba, hogy őt másnak ismerik, mint magukat, hanem, hogy a vakságot, valaminek a hiányaként definiálják. Tehát a vakság számukra alapvetően és mindenekfölött csapás, rossz, hiba. Holott miért vak ő valójában? „Hogy nyilvánvalóak legyenek rajta Isten cselekedetei.” Az ok helyett a cél, az adott helyett a lehetséges válik fontossá. Tehát – visszatérve magamra – nekem szerencsém van azzal, hogy mozgássérült vagyok, hiszen, mivel látszik, hogy milyen az életem, sokkal több plusz figyelemmel jár az, hogy mozgok a világban. Ezáltal nyilvánvalóvá lesznek rajtam Isten cselekedetei. Tovább fűzve az ige értelmezését: odamegy Jézus a vak emberhez,, megvan a testi érintés, a vak elmegy, megmossa a szemét, visszajön, és onnantól kezdve úgy működik a szeme, mint bárki másnak. Mondhatni ugyanolyan, mint a többiek, és mégis kiemelt, mert ő szociológiailag és nem testileg volt vakként definiálva. Emiatt ő nem az lesz, aki most lát, hanem, aki vak volt, de most lát. És ez a kiemeltsége, ez a mássága egyenlő voltában is megmarad. Pontosan ez az, amiről Jézus akkor is beszél, hogy: „Menjetek el és mondjátok meg Jánosnak, amit hallotok és láttok: vakok látnak, bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és a szegényeknek hirdettetik az evangélium.” (Mt 11,5) Tehát maga a szembeállítás nem vész el,

ettől még különböznek ezek a speciális emberek, pont azért, mert innentől kezdve a megbélyegzés, a szégyenbélyeg helyett Isten jele lesz rajtuk: a plusz figyelem formájában. Itt válik külön az azonos az egyenlőtől. És addig nem tudok mozgássérültként létezni igazán egy társadalomban, amíg ennek nincsenek meg a feltételei, vagyis, amíg az éptestű társadalom nem viselkedik éptestű társadalomként.

- Vagyis, hogy lépcsőn mennek fel a mozgássérülteknek fenntartott lift helyett?

- Igen, és végiggondolják azt, sőt, az identitásuk részévé válik az, hogy tudják használni a lábukat, tehát nekik lépcsőn kell menniük. Én más vagyok, és ő is más, és ez tök jó, mert ugyanoda fogunk jutni, vagy majdnem, de mindketten jól járunk a kölcsönös előnyök révén.

A befogadás ott indul, ahol előnyként ismerik fel az idegenséget. Fel kell fognunk, hogy a mozgássérültek társadalmi jelenléte produktív erő.

A kerék leköti egy óvodás figyelmét, és elhallgattathat egy hisztit. A mozgássérültek segítése később kielégíti a növekvő mozgásigényt, elindítja a szociális érzék fejlődését, Először csak könnyebb lesz így valakit rávenni a házimunkára, aztán emiatt lesz jó konfliktuskezelő, végül ennek a nyereségei teszik majd jó munkaerővé. Ezért kell először is egymáshoz képest lábnak ismerni a lábat,,s keréknek a kereket. És akkor lehet poénkodni, hogyha a lift egy kicsit följebb ér célt az iskolában, hogy én akkor magasabb szinten kezdek tanulni, de ez már nem szembenállás, csak a feszültségek kisütése.

- Ha már az iskola szóba került: rangos iskolákba jársz és jártál. Hol tartasz most a tanulmányaidban?

- A magyar szak folytatásaként az Irodalom és kultúratudomány mesterszakot végzem az ELTE-n, és emellett, bár most passzív félévem volt, de csinálom a színháztudomány szakot a Károlin. A továbbiakat illetően több konkrét ötlet felmerült, tervezem, hogy külföldre megyek tanulni, de még nem döntöttem, ezért nem szeretnék róla beszélni.

- Hivatás szempontjából mik a terveid és milyenek a lehetőségeid?

- Kutatónak készülök, bölcsészettudományi pályára. Ez az integráció szempontjából azt jelenti, hogy mivel én eddig szerencsére tudtam hozni azokat az eredményeket, amelyek az előrehaladásomat megalapozzák, ezért, ha a kerekesszék miatt megoldandó helyzetbe kerülök, akkor a környezetem is érzi, hogy szükséges, hogy a maradék technikai segítséget megadja. Ennek ellenére akadémiai szinten ugyanazok a problémák megvannak, mint a hetes busz Keleti pályaudvari megállójában. Például, amikor az történik, hogy nem férek be a liftbe a Színművészeti Egyetemen, ahová konferenciára hívtak előadást tartani, akkor zavarba jönnek. Érzékelik, tisztában vannak vele, hogy valamit kellene csinálni, de ahol ez megvan, ott az akadálymentesítéshez szükséges szakmai hozzáértés hiányzik. Ez legtöbbször jobban hiányzik, mint a pénz. Amint tudjuk, mire kell pályázni, sokkal jobban lehet pályázni. Amint konkrétan akarunk valamit elérni, sokkal könnyebb a meglévő problémával szembesülni. De amíg nincs végiggondolva, hogy melyik rétegnek mire van szüksége, addig nem nagyon tudunk előre lépni. Hiányzik a széleskörű társadalmi tájékoztatás is, hogy a krisztusi csodában részesült vak ember ne a teljes értetlenségbe csöppenjen.

Az interjú korábban az evangelikus.hu oldalon jelent meg.