Kötőszó

Biológusként végzett, de nem csak ilyen minőségben tanítja a gyerekeket és felnőtteket. Mesemondóként a természet, a kultúrák és a népek sokszínűségére egyaránt felhívja a figyelmet. Falja a magyar népmeséket, de szír menekültektől gyűjtött történetekből is sokat merített. Madarakról, mesékről, gyerekekről, felnőttekről, a sokféleség értékéről, sötét hajú királykisasszonyokról és a mesemondók csodálatos világáról is beszélgettünk Lovranits Júliával.

Szöveg: Hidasi Márk | Fotó: Havas Eszter

– Mióta foglalkozol mesemondással?

– A Szegedi Tudományegyetemen végeztem biológus szakon, ökológia szakirányon. Amióta az eszemet tudom, madarász szeretnék lenni. A mesemondást az egyetem vége felé kezdtem el, egészen pontosan 2011 májusában Pátkán, a fülemülék éjszakáján. Jelenleg a Magyar Madártani Egyesületnél dolgozom környezeti nevelőként, mellette szabadúszó mesemondó vagyok. Mesélőként is sok állatos, madaras történetem van. A természet szolgálatát mindig fontosnak tartom, bármibe is fogjak.

– A meséket szinte mindenki szereti, leginkább befogadóként. Te hogyan lettél mesemondó?

– A mesemondást Zalka Csenge Virágtól tanultam, akinek éppen idén jelent meg a Mesemondók márpedig vannak című könyve. Őt szoktam mesemondó mesteremnek nevezni, hiszen az is, mindemellett nagyon kedves, közel velem egykorú barátom. Ő az Egyesült Államokban storytelling szakon végzett, ebből is doktorál, és fontos alakja ma Magyarországon a fiatal mesemondók irányzatának. Csengével a sárvári diákírótáborban találkoztam – nemcsak mesélünk, mindketten írunk is. Akkoriban rengeteget beszélgettünk, a sárvári táborban személyesen, aztán főleg interneten. Később, amikor Csenge már gyakrabban kezdett hazalátogatni, voltam nála workshopon, hallgattam előadását. Végül az általa és Körmendy Petra, az akkori budapesti evangélikus egyetemi lelkész által szervezett, egyetlen hazai, felnőtteknek szóló nemzetközi mesemondó fesztivál, a Holnemvolt Fesztivál is erősen hatott rám, és segített elindulni mesemondóként. Remélem, hogy később sikerül újra megszervezni, mert nem csak számomra jelentett maradandó élményt az, hogy ott rengeteg szenzációs külföldi és magyar mesemondóval lehetett találkozni.

– Hogyan készülsz az előadásaidra?

– Ha ismered a közönséget, nagyjából be tudod már lőni, hogy melyik történet melyik korosztálynak lesz érdekes. A legfontosabb a jó meseválasztás. Ehhez pedig néha hegynyi könyvet kell átolvasni, hogy megtaláljam éppen azt az egy mesét, ami alkalmas arra, hogy mai gyerekek is élvezzék. Én a természet megszerettetését célzó meséket keresem leginkább. Szempont az is, hogy legyen a történetben valamilyen pedagógiai és interaktív mozzanat, amiből tanulhatnak valamit, például utalás egy madár színére, hangjára. Számolatlanul falom a népmesés köteteket, most már nemcsak magyarul, hanem angol nyelven is, így sokkal több meséhez jutok hozzá. Egyszer megszervezték, hogy fiatal mesemondók fordítsanak arabból és angolból magyarra szír népmeséket Varga-Fogarasi Szilvia felügyelete alatt. A fordításban én is részt vettem, az elkészült mesékből előadást is tervezünk.

– Inkább a történetek vagy inkább a gyerekek miatt kezdted el a mesemondást?

– Eredetileg környezeti neveléssel akartam foglalkozni, és amikor a Mosoly Alapítvány meseklubjában először nyílt lehetőségem a mesemondásra, azt jó alkalomnak tartottam, hogy kipróbálhassam magam a nyilvános beszédben. Aztán valahogy megmaradt ez is. A környezeti nevelés volt előbb, aztán rájöttem, hogy ez mesékkel is lehetséges, és most már nehezen is tudnám különválasztani a két területet. Az olyan lenne, mintha egy anyának arról kellene döntenie, hogy melyik gyerekét szereti jobban.

– Említetted a természet szeretetére nevelést, amely a keresztény emberek számára leginkább a teremtés iránti tiszteletet jelenti. Mesemondóként van más olyan alapelved is, amelyet következetesen szeretnél alkalmazni a munkádban?

– Azt hiszem, a legfontosabb gondolat az, hogy a sokféleség érték. Ezt Victor András egyik előadásán hallottam, ő teremtésvédelem címén kifejezetten keresztény környezetvédelemmel foglalkozik. Nemcsak a biológiai, genetikai sokféleség érték, hanem a kulturális sokféleség is, ehhez kapcsolódhat a mesemondás és a mesék sokfélesége, színessége is.

A hagyományos, népi mesemondás mellett az is jó, ha a gyerekek megismerik az egyéni stíluson alapuló mesélést is, amit itthon Csenge és a barátai, tanítványai képviselnek. A magyar népmesék mellett pedig fontos és jó megismerni az afrikai, szlovén, román, maja történeteket is. A szír népmeséket menekültektől gyűjtötték a Hakawati projekt keretében. Azt pedig Csengétől olvastam, hogy akinek és aminek ismerjük a történetét, azt sokkal nehezebb utálni. Ez a szemlélet a másság elfogadását is segíti. Zalaegerszegen, a népmesetáborban kifejezetten örültek neki, hogy több nép meséit vittem, mert a tábor tematikájához nagyon illeszkedett. Általában pozitívan fogadják, szívesen tanulnak a természeti népek meséiből, hiszen ezek a népek még egészen másképp, sokkal pozitívabban viszonyulnak az állatokhoz, növényekhez, mint mi. Van mit tanulnunk tőlük.

Tanítómesterem vesszőparipája az is, hogy a mesék segítségével segíthetjük a gyerekek önértékelésének erősödését, a hátrányosan megkülönböztetett emberek elfogadását. Ügyes meseválasztással találhatunk példát a történetekben nem csak szőke, kék szemű, hanem sötét hajú királykisasszonyokra is. Sötét hajú kislány voltam, így örömmel üdvözöltem, hogy igenis lehet különleges, lehet királykisasszony egy barna szemű, barna hajú lány is. Másrészt nem mindig a királylány az esetlen, a megmentendő, hanem lehet ő bátor, lehet okos, lehet önálló is. Egyébként éppen Csenge blogján követhető most egy feminista magyar népmeséket válogató sorozat, abban sok ehhez hasonló, érdekes történet kerül elő.

– A repertoárodon vannak felnőtteknek szóló műsorok is. Azoknak milyen a hangulata a gyermekprogramokhoz képest?

– A felnőttelőadásoknak is megvan a maguk varázsa, mind előadói oldalról, mind a közönség részéről. Egy hosszú mítoszt nem mesélnék alsósoknak vagy óvodásoknak. A felnőtteknek szóló poénokkal sokszor nem is csak az a baj, hogy nem valók gyerekeknek, hanem az, hogy ők nem is értik, nem foglalja le őket. Frontális mesélés helyett az alsósok, óvodások sok mozgást, kiabálási lehetőséget igényelnek. Nekik még inkább az kell, hogy mondhassák, csinálhassák. A felnőttek viszont sokszor szívesen játsszák végig a gyerekeknek szóló dolgokat. Szóval nem lehet bármit bárkinek bárhogyan mesélni.

– A mai gyerekek hogyan fogadják a meséket?

– Jó az is, amikor az ember otthon kutat a könyvkupacok között, ötletel, játékokat talál ki, és jó az is, amikor látod, hogy tényleg működik, amit kitaláltál, például fenemód jól szórakoznak az óvodások a madaras fogócskával. Legutóbb a Művészetek Völgyébe vittem ki egy új játékot: egy jó nagy, színes zsákot teleraktam plüss emlősfigurákkal, és közéjük csempésztem egy pók meg egy harkály figuráját. A gyerekeknek ki kellett húzni őket sorra a zsákból és megnevezni. Amikor a pókra meg a madárra került a sor, látványosan kétségbeestem: „Jajj, hiba van, mert ezek nem emlősök!”, és akkor külön kupacba tettük őket. Egészen apró, három-négy éves gyerekek is lelkesen, türelmesen játszották. Nekik még bőven elég feladat volt, hogy nevén nevezték a rókát, a denevért meg a borzot. Ezeket a pillanatokat jó megélni: amikor látom, hogy lelkesen belefeledkeznek a gyerekek egy játékba, amit kitaláltam. Hogy szeretik, és megtanulják azt is, hogy nemcsak oroszlán, gepárd meg zebra van a világon, hanem borz és hód is, és hogy vannak olyan érdekesek, mint az egzotikus állatok. Mindezt anélkül, hogy a szájukba rágnám.

– Említetted, hogy erősödik a fiatal mesemondók irányzata itthon is. Kialakult már valamilyen szakmai közösség, összetartás?

– Amit irányzatnak neveztem, az bátran nevezhető baráti körnek is, hiszen nagyon jóban vagyunk a mesemondó kollégákkal. Ahányan vagyunk, annyifélék: ebben is visszaköszön a sokféleség. Van közöttünk, aki a tudományos ismeretterjesztést tűzte ki egyik legfontosabb céljául, és fizikai, kémiai kísérleteket mutat be a mesékhez kötve. Van, aki a Hagyományok Házában tanult népi mesemondást. Van, aki született szlovákiai mesemondó, és tájszólásban is tud mesélni, megint más idegen nyelven mesél. Mindegyikünknek megvan a saját stílusa, nem lehet kilógni, mert nincs semmi elvárt dolog, amihez igazodni kellene.