„Sankó az Odúnál van” – olvasom az sms-t a telefonomon a 11. Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozón. Dávid barátom írt, hogy az immár második alkalommal megrendezett Odú teológiai műhely egyik gazdáját el tudjuk kapni egy különleges „afterbeszélgetésre”. A provokatív témák feldolgozása tovább zajlott bennünk, így egy hét távlatából újra találkoztunk, hogy felelevenítsük az emlékeket: milyen nyomokat is hagyott bennünk az ifjabb Cserháti Sándor által vezetett beszélgetéssorozat. Anna, Tamás, Dávid és Glóri reflexióit olvashatják a következőkben.

Szöveg: Seben Glória evangélikus teológus, pszichológus 

Három délután, három izgalmas teológiai téma rendhagyó módon feldolgozva. „Kié a nagyobb Isten?” „Nem békét, hanem kardot... Mit hozott Jézus?” „Egy ószövetségi prostituált mint Jézus előképe?” Hogyan készült minderre négy fiatal, hogyan kerültek az Odúba?

Ifj. Cserháti Sándor sarokpontjai a műhelyhez:

1. Azért beszélünk teológiáról, mert azt gondoljuk, hogy VAN Isten, itt ezen (már) nem vitatkozunk.
2. Isten szeretet (1Jn 4,8), ez azt jelenti, hogy Isten leginkább a szeretetében önmaga. Igazságos is, szabad is, mindenható is, de feszültség esetén a szeretet irányában kell keresnünk a feloldást.
3. Isten hű, nem kiszámíthatatlan, hanem integráns személyiség.
4. Isten nem titkolózik: ami fontos számunkra, azt hozzáférhetővé teszi. Vannak hittitkok, de Isten keresésre hív. A hit nem helyettesíti a megértést, sőt növeli annak igényét.
5. Lutheri hármasság: „Hacsak engem az Írás tanúságával és világos észérvekkel nem győznek meg…, nem tudok és nem akarok semmit visszavonni, mert a lelkiismeret ellen tenni nem biztonságos és nem is üdvös dolog. Isten segítsen meg engem! Ámen.” (Kiemelés ifj. Cserháti Sándortól.)
   

    

Az 1. nap témája: Kié a nagyobb Isten? Kié az igazi? Több millió áldozata van már ennek a vitának. Fontos kérdés? Ennyire? Vagy éppen ezért? Igehelyek: 2Móz 34,14; Ézs 45,21b; Jn 14,6; Mt 12,30; ApCsel 4,11–12; Mt 7,21; Jn 10,16.

A 2. nap témája: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe.” (Mt 10,34–36) Hogyan illeszthető bele ez a mondat Jézusról alkotott képünkbe? Ha sehogy, akkor hogyan változtatja meg ezt a képet? Vagy egyszerűen ne vegyünk róla tudomást?

A 3. nap témája: A középkorban voltak teológusok, akik igyekeztek minden ószövetségi elbeszélésben Krisztus előképére találni. Találjuk meg együtt ebben a történetben: 1Kir 3,16–27.

– Én két dolog miatt mentem a Szélrózsára – kezdi a beszámolóját a filozofáló hajlamú Dávid –, az egyik a Szélrózsa Band, amelyben a párom játszott, a másik az Odú, amit Anna lelkesen beharangozott nekem. Először furcsa volt, hogy Sankó (ifj. Cserháti Sándor) és Ócsai Zoli is a délelőtti blokkban inkább kérdeztek, és hagyták, hogy mi fogalmazzuk meg a gondolatainkat, de aztán nagyon élveztem, bár látszott, hogy ők alaposan elmélyedtek már ezekben a témákban, mégis szabadságot adott ez a fajta műhelymunka.

Itt arról volt szó, hogy a hétköznapi keresztény a hétköznapi kereszténnyel pőrén megvitatja ezt a témát. Mint egy technikatanár, akinek megvan, hogyan kell összerakni ezt a hajót, mégis rád bízza.

Sankó szinte ijesztő módon mondott olyan mondatokat, amelyek már bennem is régóta megfogalmazódtak. Például zavar, hogy azt énekeljük, hogy Isten „szent”, meg megtanítjuk a gyerekeknek, miközben nem tudjuk definiálni. Ugyanígy zavar a Pál-kultusz is a kereszténységben; hogy Pál apostol komolyabb referencia, mint Jézus, illetve az, hogy Pál az egyetlen értelmezési kulcs az evangéliumhoz, amelyet Jézus hirdet.

Az első két téma nem annyira maradt meg, ott elvitték a beszélgetést a hozzászólások – folytatja Dávid. – A harmadik témánál kifejtette Girard mimetikus elméletét, és ennek kapcsán értelmezte át Jézus áldozatának fogalmát. Nekem ez tetszett a legjobban, mert egy pozitív alternatívát nyújtott azokra a dilemmákra, amelyek már régóta gyötrelmeket okoznak nekem a kereszténységen belül.

– A „kié nagyobb?” kérdésnél engem az ragadott meg, hogy nekünk akkor is kell egy ellenségkép, amikor már ki van mondva, hogy Jézus legyőzte a gonoszt – Anna, a Szélrózsa Band tagja ezzel a felütéssel idézi fel a műhely számára leginkább megragadó pillanatait. – Ha nem az istenek vetélkednek, akkor az a kérdés, hogy oké, egy Isten van, de ki értelmezi helyesen? Ráadásul ez élet-halál kérdés, hiszen sokan mások elpusztításának indoklására használják azt, hogy övék az egyedül érvényes Isten-értelmezés.

A „kardos” témánál az maradt meg bennem, hogy háromféle „rend” van: az első Jézusé, a szeretet rendje, a második a „feudális” rend, amit a konzervatívok védelmeznek, ahol elvárások és szerepek működtetik a rendszert. A harmadik pedig a teljes szabadosság, amitől a fundamentalista irányzatok általában félnek. Attól tartanak, hogy az emberek nem eléggé felelősségteljesek, hogy élni tudjanak a Jézustól kapott szabadsággal – mondja Anna.

– Én nem vagyok benne biztos, hogy a feudális rend jobb, mint ha az emberek szabadon élnek – veti fel Tamás, majd hozzáteszi: De óriási bizalmatlanság van, ami viszont tapasztalatokon alapul. Ez táplálja a rendszer fenntartását.

– Szerintem a Szentlélek által kapott szeretet automatikusan formál, ezért a kereszténységben teljesen más szabadságfogalmat használunk, mint a világ. Ez nem pusztán a kötődéstől vagy a törvényektől való menekülés – reflektál a szabadság felvetődő témájára Dávid.

– A régi rendben „mindenki tudta a helyét”, a jézusi rendben viszont csak akkor működik bármi, ha szeretjük egymást – foglalja össze a lényeget Anna.

– Éppen ez az ijesztő számunkra, hiszen a szeretetre senkit sem lehet kötelezni – teszi hozzá Glóri.

– Én is két dolog miatt jöttem a Szélrózsára, az egyik az Odú volt, a másik, hogy volt társaságom – a matematikus Tamás megfontoltan kezdi beszámolóját. – Egy kicsit sokan voltunk a műhelyen, feszélyezve éreztem magamat, hogy most nem kéne beleszólnom. A harmadik alkalomról született a legtöbb jegyzetem, ott komoly világképépítés folyt.

Szeretek ilyen közegben lenni, ahol nem kell álarcot viselni, és a bibliai igazságokat a józan ész segítségével is ki lehet elemezni, és ez nem jelenti azt, hogy nem hiszünk bennük. Például amikor azt vizsgáljuk, hogy egy bizonyos típusú áldozatfogalom mikor és hogyan jelenik meg a kereszténységben, az nem jelenti azt, hogy ennek ne lenne létjogosultsága.

A mimetikus elmélettel kapcsolatban kettős érzésem volt. Néha kicsit mesterségesnek tűnik az ősgyilkosságra visszavezetni társadalmi jelenségek sokaságát. Egyfajta modellt ad, ami próbára teszi a hagyományos állításokat, amelyeket szokásszerűen ismételgetünk. A helyettes áldozatra sokáig úgy tekintettünk, mint egyedüli lehetséges értelmezésre, és jó látni, hogy van alternatíva.

– Az is jó volt, hogy újraértelmeztünk igehelyeket, illetve felfigyelhettünk olyan félmondatokra, amelyek fölött eddig átsiklottunk – tér rá a Biblia szövegének izgalmas témájára Anna.

Dávid helyesel: Például a szőlőművesek példázatában a gazda azt mondja: „Elküldöm szeretett fiamat, őt talán meg fogják becsülni.” Eddig az eszembe se jutott, hogy az Atyának reménysége volt abban, hogy mi hallgatni fogunk Jézusra.

– Ugyanakkor az is szóba került, hogy Isten megtette az övét, amikor elküldte Jézust, és az ember is megtette a magáét, amikor megölte – idézi Cserháti Sándort Tamás. – Jézus emberi oldala is kiemelkedett; ő talán fokozatosan döbbenhetett rá, hogy mi is a küldetése – tette hozzá.

Dávid egy fontos dilemmára is rávilágít, de a kivezető utat is látja: Jézus mégsem válik egyszerű mártír tanítóvá, aki egy a sok közül, hiszen egyedül ő volt a történelemben, aki fel is támadt.

Glóri hozzátesz néhány apró információt a saját olvasmányai alapján: Az Anselmus-féle helyettes engesztelés azért jött kapóra a kereszténységnek, mert zárójelbe tette a feltámadást, ami a platóni eredetű lélek halhatatlansága miatt már amúgy is zavaró volt. A hangsúlyt arra helyezte, hogy Jézus meghalt a kereszten a bűnökért, és mindaz, ami előtte-utána történik, másodlagossá vált.

– Azért én tényleg többször átrágnám magamat az Ézsaiás 53-on – jelenti ki Dávid. – Jézus többször hivatkozik arra, hogy az Írásokban előre meg van írva mindaz, amit ő tesz, de ha minden egyes ószövetségi igeszakasz minden egyes szavába bele akarjuk magyarázni Jézust, akkor hibát követünk el.

Glóri visszatér az első nap témájához a biblikus szövegek kezelése kapcsán: A „kié nagyobb?” jegyzethez Sankó kiírt több igehelyet, amelyekben Jézus látszólag ellentmond önmagának, például: „aki nincs velem, ellenem van”, és egy másik helyen: „aki nincs ellenünk, az mellettünk van”.

Dávid azonnal kontrázik: Ez csak akkor tűnik így, ha úgy tekintünk Jézus szavaira, mint amelyek elejétől a végéig egyetlen beszédet alkotnak. De Jézus különböző helyzetekre alkalmazta az igehirdetését. Ezt egy lelkész is megcsinálja, ha életszerűen akar prédikálni.

– Azért Sankó erőteljesen válogatott az igehelyek közül – köti az ebet a karóhoz Glóri –, izgalmas, provokatív kérdéseket vetett föl, ezeket alátámasztotta igehelyekkel. Ugyanakkor ő meg más igehelyeket ignorált. Közben azonban, amikor a mimetikus elméletről volt szó, végig az volt bennem, hogy még mindig „mi-ők”-ben gondolkodunk, hiszen arra gondolunk, hogy én jobban hiszek, mint te, én helyesebben látom az igazságot, mint te.

– Mindenki azt gondolja magáról, hogy ő jobban látja, mint mások – foglalja össze Dávid a vita lényegét –, különben nem gondolná úgy. Én hiszek Isten igazságában, de nem gondolom, hogy emberileg birtokolhatnánk az igazságot, és ez abból fakad, hogy ő tökéletes, mi meg nem.

– Mi a helyzet a szorongó keresztényekkel? Nem kegyetlenség-e velük szemben megkérdőjelező jellegű teológiát folytatni? – provokál újra Glóri. – Hiszen sokan feszültségoldásra használják a fundamentalizmust, ahol mindennek megvan a helye.

– Inkább azt mondanám, hogy a fundamentalizmus meg másfajta szorongásokat okoz – helyesbít Tamás.

Dávid személyes negatív élményeiről is beszámol a saját hitkérdéseit illetően: Nekem az volt az érzésem, hogy Prokrusztész ágyában vagyok, és én leszek az, akiből le fognak vágni. Felszabadító azt érezni, hogy még mindig keresztény vagyok, miközben kérdéseket teszek fel a hitem tartalmával kapcsolatban. A műhely végén feltettem egy provokatív kérdést, amit a többiek elfogadtak, megértettek, és ők is elkezdtek gondolkozni rajta, és nagyon jó volt, hogy nem vagyok egyedül.