Kötőszó

A kapcsolati erőszak egy olyan téma, amiről akkor is minél többet kell beszélni, amikor már azt gondoljuk, hogy a könyökünkön jön ki.

Szerző: Laborczi Dóra
Rengeteg előadást hallgattam már végig a témában, rengeteg „esettel” találkoztam, többször feldolgoztuk a témát a Kötőszón is (például itt, itt és itt), mit lehetne még mondani? A Szélrózsa-találkozón, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (MÖS) sátrában Rácsok Balázs, a szervezet szociális és fejlesztési igazgatója tartott előadást a témában – ismétlésre szoruló régi szempontokkal és újabb felmérésekből levonható tanulságokkal. A röviden összefoglalható tanulság az, hogy erről nem lehet eleget beszélni, mert nagyon rossz a helyzet, nagyon nehezen feldolgozhatók a következmények, de van megoldás, csak nagyon sokat kell dolgozni érte.

Mi minősül erőszaknak?

Az Ökumenikus Segélyszervezet reprezentatív felmérése szerint Magyarországon a legtöbbeknek fogalmuk sincs arról, hogy magánügy-e a családon belüli erőszak és hogy egyáltalán mi minősül erőszaknak? Egy átlagos, harmincfős osztályban például hat gyerek gondolja úgy, hogy nem beszélhet legszűkebb családjában arról, ami bántja. Legalább három gyerek érzi úgy, hogy nem szeretik otthon. Volt olyan osztály, ahol a gyerekek nyolcvan százaléka azt válaszolta, hogy nem szívesen megy haza iskola után. A felmérésben megkérdezett gyerekek mindössze 30 százaléka válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy lehet-e a családon belüli problémákról beszélni.

„A gyerekek hetven százalékának tehát az van a fejében, hogy nem kérhetnek segítséget, és egyáltalán nem is tudják, hogy hová fordulhatnának segítségért” – sorolja az elkeserítő számokat Rácsok Balázs.

Azt is sokszor tapasztalják, hogy a gyerekek magukat védve érzik a családjukban akkor is, amikor egyáltalán nincsenek biztonságban: „engem nem bánt, csak anyát” – hangzik el többször. Pedig fontos tudni, hogyha két felnőtt a gyermek jelenlétében veszekszik vagy verekszik, az is erőszaknak, mi több, bűncselekménynek minősül – hangsúlyozza a szakember.

Nincs biztonságban az áldozat

A kapcsolati bántalmazás esetében általában a bántalmazott nőkkel kapcsolatban merül fel a kérdés: miért nem lépnek ki, miért nem indul el, ha annyira rossz neki? Rácsok Balázs ebben a kérdésben is pontosan fogalmaz: „Ezzel nem segítünk, csak elkendőzzük a bajt. Hiszen addig senki nem fog kilépni, ameddig nem tudja, hogy ott, ahová lép, biztonságban lesz. Ma Magyarországon a legnehezebb a biztonság kérdése. Hiszen, ha egy bántalmazott nő feljelentést tesz, akkor olyan gyakorlati akadályokba ütközik, hogy például együtt kell várnia a bírósági folyosón az erőszaktévővel, aki ilyenkor általában fenyegetőzni kezd, és minden módszerrel megpróbálja megakadályozni az ügy jogi útra terelését, bennünket, a segítőnket is meg akar vesztegetni, rosszabb esetben fenyegetni, mert ahhoz szokott hozzá, hogy ez általában működik, hiszen

a bántalmazók széles kapcsolatrendszerrel rendelkező, befolyásos emberek. Tévedés, hogyha lecsúszott alkoholistaként tekintünk rájuk, mert nagyon sok a középosztálybeli, valóban befolyásos ember köztük.”

Másrészt az áldozatok egy-egy családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügy estén a kezelésnek általában csak a negatív oldalát látják: „elmulasztotta, nem vette észre, nem előzte meg, stb.” – körül-belül ez jön át a családsegítő és a gyermekvédelem munkájából.  

Rácsok Balázs előadása a Szélrózsán. Fotó: Kiss Tamás

Kis magyar valóság

A párkapcsolati erőszakot elszenvedők 50 százaléka megy vissza bántalmazó partneréhez. Rácsok Balázs több példát is hoz erre: egyrészt azért megy vissza, mert például a gyerekeknek hiányzik az otthonuk. Vagy azért, mert az édesanyának nincs saját erőforrása új életet kezdeni: „egy krízisotthonba került nő egyszer azt mondta nekem, hogy eddig bántalmazott voltam, most már hajléktalan bántalmazott vagyok, elszigetelve a barátaimtól és az anyámtól is, ezt nem bírom tovább. Egy másik eset: egy maffiafőnök öt évig tartotta teljesen bezárva a feleségét, akinek arról sem volt tudása, hogyan működik bármi az életben, hogyan kell elintézni a legegyszerűbb dolgokat. Nagyon csúnya sérülésekkel került a nő hozzánk. Nem akart kórházba menni, mert akkor a férje megtalálja, de a sérülését el kellett látni, teljesen szét volt zúzva az állkapcsa. A férfi még a kezelés alatt megjelent a kórházban, az orvos nagyon rendes volt, és nem engedte meg, hogy bemenjen a feleségéhez. A nőt visszavittük a krízisházba, délután pedig felhívott az orvos, és azt mondta: »Balázs, soha többet nem működöm együtt magukkal.« A maffiafőnök később visszament az orvoshoz, elmondta neki, hogy hol lakik, mivel foglalkozik a felesége, hogy hová járnak iskolába a gyerekei, és ha még egyszer az útjában lesz, mindenkit megtalál.”

De nem csak ilyen esetek kerülnek a segélyszervezet látóterébe: teljesen normális, keresztény családanyának is négy évre volt szüksége ahhoz, hogy gyógyultan kerüljön ki az elnyomó kapcsolatból, és valóban új, teljes életet tudjon kezdeni, saját lábára álljon, bízzon önmagában és megtapasztalhassa, milyen egy egészséges kapcsolat.

Ez utóbbi az, amiről a fiataloknak sincs megfelelő tudásuk. „Gyakran halljuk, hogy a beteges féltékenységet a fiatalok úgy aposztrofálják, hogy büszkék a párjukra, mennyire szereti őket. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a párkapcsolat a bizalomról, az egyenlőségről és a szeretetről szól. Az elnyomás, az erőszak, a másik kisajátítása, önbecsülésének kiirtása semmilyen kapcsolatba nem fér bele.” 

Minták nélkül nincs megoldás

Még inkább elgondolkodtató, amit a gyerekek otthonról hozott konfliktuskezelési mintáiról mond a szakember – szintén az ország középiskoláit járó programjuk keretében szerzett tapasztalatai alapján: a gyerekek egy-egy szituációs játék során remekelnek akkor, ha a konfliktusok elmélyítése a feladat, de egyetlen működő javaslatot sem tudnak felmutatni, amikor a megoldást kellene kitalálni, például egy olyan helyzetben, amikor az osztályban a játék szerint lopás történik. „Megoldásként maximum annyi jut eszükbe, hogy halkabban beszéljenek, illetve az, hogy hívják az igazgatót. Az igazgató pedig – a szerepe szerint – hogyan oldja meg a helyzetet? Erőből felpofozza és kirúgja az elkövetőt. És mi számít sikeres konfliktus-megoldásnak? Az, hogyha tekintélyből, erőből sikerül lenyomni a másikat, és így megtörténhet az, amit én akarok. Arról, hogy együtt működjünk, hogy neked is lehet jó, meg nekem is, arról, hogy mi a kompromisszum, nem szerzünk tapasztalatot.” Ezeket a mintákat otthonról hozzák a gyerekek, ami azt mutatja, hogy alapvető kapcsolataink egészséges működéséhez elengedhetetlen feltételek hiányoznak: a bizalom, az egyenlőség, a szeretet. Nem ez az alapnyelvünk.

És hogyan lehet egy-egy ilyen vesztett, reménytelen helyzetből kitörni? Rengeteg munkával és kibeszéléssel, amit helyreállító igazságszolgáltatásnak nevez a szakma. Ez egy olyan folyamat, amelyben minden érintett jelen van, és közösen beszélik meg, mi történt, ki hogyan élte meg és hogyan lehetne jóvátenni? 

Mindez a kisebb, ám nagyon könnyen elmélyülő konfliktusok, például egy iskolai verekedés során lehet működő gyakorlat. Konkrét veszélyeztetés esetén azonban egyetlen módszer alkalmazható: az áldozat, vagy az áldozatok távol tartása a (potenciális) elkövetőtől, és olyan védett helyre szállításuk, ahol megfelelő szakemberek segítségével elindulhat a kezelés, a távoltartási folyamat és az eset jogi ügyintézése. Ezek az esetek viszonylag könnyen felismerhetők: ilyenkor nem mediációra van szükség. Hogyha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, hívjunk szakembert, ő az adott jelzések alapján el fogja tudni mondani, hogy mi a teendő. „Közbeavatkoznia, magát veszélybe sodornia senkinek nem kell, de jelzéseket bárki tehet. Ne hagyjuk magukra az áldozatokat” - hangsúlyozza Rácsok.

A krízishelyzeteken túl viszont minden kapcsolatban lényeges a jóvátétel, a megbocsátás és a bocsánatkérés lehetősége, mert nélküle nincs megoldás. Nem kizárt, hogy a „minden relatív” és a mini-igazságok kibogozhatatlan hálójában tengődő kapcsolatainkat ezek a régi keresztény fogalmak és gesztusok menthetnék meg, melyek segíthetnének rámutatni az elviselhetetlen igazságtalanságokra, amit a legkisebbek sérelmére követnek el, és amelynek megtörténtét, de legalábbis a fenntartását minden erőnkkel meg kell akadályozni. Ugyanakkor eszközöket is kínál a megoldásra a valódi, őszinte szembenézés, a bocsánatkérés és megbocsátás lehetőségén keresztül.