Kötőszó

Egy gyermekeit súlyosan bántalmazó presbiter lánya, egy bizottság elé citált bibliaórás hölgy, egy fiatal lány, akit önjelölt próféta barátja tett tönkre, és egy fiatalember, aki nagyszülei valláskárosultságától ma is szenved. Négy ember, négy történet. A közös bennük az, hogy mindannyian átéltek valamilyen – rosszul értelmezett vallási tekintélyből származó – lelki bántalmazást. Vallássérültekkel foglalkozó sorozatunk harmadik részében ők mesélnek.

Szöveg: Laborczi Dóra

A spirituális bántalmazás témáját megalapozó összeállításunk után sokan osztották meg velünk történeteiket, amelyekből az derült ki: a hatalommal való visszaélés nem kerüli el a hívők közösségét, a gyülekezeteket, azok vezetőit és a templomba járó családokat, embereket sem, függetlenül attól, hogy azok történelmi egyházakhoz, kisebb szektákhoz vagy önjelölt vallási tanítókhoz tartoznak. 

Az itt megszólalók történeteit szerkesztett változatban, keresztneveik megváltoztatásával közöljük. Úgy gondoljuk, hogy ezzel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a sebek begyógyuljanak, és élő, valódi vallási közösségek jöhessenek létre, ahol a hívek és az újonnan betérők is biztonságban, jól érezhetik magukat, ahol valóban testvéri szeretettel tudunk egymáshoz fordulni, vigyázunk egymásra és komolyan vesszük egymás gondjait.

A sorozat második részében egykori egyházi iskolások mesélték el nekünk történeteiket, a következő részben pedig a bántalmazókkal foglalkozunk majd. (Hogyan ismerheti fel a közösség ezeket eseteket? Mit tehet egy lelkész vagy egy gyülekezeti tag, hogy ha közösségében ilyesmit tapasztal? Milyen következményei vannak a hatalommal való visszaélésnek lelkészek és más segítő szakmák esetében? Hogyan lehet feldolgozni egy–egy ilyen esetet a közösségen belül?)

Addig is – ebben a cikkben – beszéljenek az áldozatok.

Templompadtól a nadrágszíjig – Sára (40) története

Sára egy látszólag mintaszerű protestáns családban nőtt fel: két fiatalabb testvérével és szüleivel együtt minden vasárnap ott ültek a templom első soraiban, édesapja presbiter volt, a gyerekek pedig minden gyermek- és ifjúsági alkalmon részt vettek. A lakásuk fala tele volt virágok és madarak fényképével díszített bibliai idézetekkel, egyházi naptárakkal. Esténként, amikor a kisebb testvéreket „kezelhetetlennek” ítélte az apa, előkerült a nadrágszíj.

Sára máig nem tudja feldolgozni ezt az ellentmondást: az igéket a falon, a templomba járást, az ott hallott prédikációkat és a durva fizikai bántalmazást.

„Olyanról hallani, hogy az atyai szigor jegyében valaki egy-egy pofont be tud illeszteni a vallásos értékrendjébe. De hogy az következzen a vallásosságából, hogy rendszeresen szíjjal veri a gyerekeit? A testvéreim különben semmi rosszat nem csináltak, olyanok voltak, mint a kicsi gyerekek esténként, felélénkültek, játszottak, szaladgáltak, hangosak voltak. Apám ilyenkor – hetente többször is – elindult a szekrényhez, hallottuk, ahogy leakasztja a nadrágszíjat, ahogy zörgött az öv csatja, és mindenki tudta, mi fog következni.”

Sárának azt is fel kellett dolgoznia, hogy ő egész más szerepet töltött be a családban, mint a testvérei. Édesanyjuk ateista volt, mégis részt vett a színjátékban, amely a gyülekezet előtt zajlott.

„Soha nem fogom megérteni, hogy ez kinek volt jó? Miért áldoztak ennyi időt valamire, amiben nem is hittek vagy képtelenek voltak a szerint élni?”

Miközben az édesanya, aki talán enyhe autizmussal, illetve a társas kapcsolatok kezelésének zavaraival küzdött, távol tartotta magát a hagyományos családanyai szereppel járó feladatoktól, és nem mutatott kötődést a gyerekei iránt, Sára egészen kis korától kezdve anyai funkciót látott el a családban. Nagy részt kellett vállalnia a takarításból, főzésből, a kisebb testvérek ellátásából. Édesapja őt soha nem bántotta fizikailag, más viszonyt ápolt vele, amitől – ahogy ő fogalmazott – a testvéreivel szemben mintegy a kápó szerepébe került, velük máig nem sikerült rendezni a kapcsolatot.

Sára történetében van még egy csavar: édesanyja volt a tudós értelmiségi, az apa pedig egy egyszerű gyári munkás, tehát társadalmi megbecsültség és presztízs dolgában a feleségéhez képest alul maradt, az ebből fakadó frusztrációi is nagyon sok kárt okoztak. Sára szerint az, hogy a gyülekezeten belül lehetett valaki, hogy ott számított a szava, ez számára kapaszkodót jelentett, adott neki némi sikerélményt.

„Sokat hallani a katolikus egyházon belüli molesztálásokról, és arról, hogy a katolikus papi hivatás, a cölibátus milyen pszichés zavarokkal küzdő, milyen problémás személyiségű emberek számára lehet vonzó. Talán azt is érdemes lenne egyszer megvizsgálni, hogy a protestáns lelkiség és egyházszerkezet milyen típusú sérült embereket vonz. Talán nem az én apám az egyetlen, aki az élet minden más területén nélkülözte az elismerést és a sikert, akinek a rosszul értelmezett tekintély és hatalom illúzióját adta a templomi közösség, aminek következtében minden gond nélkül élhette a szentség máza mögött bűnös, családját teljesen megnyomorító életét. És aki számára mindvégig nem derült ki, hogy ez a bűn” –  veti fel Sára beszélgetésünk végén.

Mennyei magasságból a szakadék mélyére – Erzsébet (60) története

„Néhány évvel ezelőtt egy gyülekezetbe jártam, és nagyon jól éreztem magam, mintha haza érkeztem volna. Egy bizonyos foglalkozáson sokszor hozzászóltam, de csak akkor, amikor biztos voltam magamban. Egy alkalommal valaki rosszul ejtett ki egy angol nevet, és én félhangosan, csak úgy magam elé mormogva kijavítottam. Ám az illető meghallotta, és mint jóval később kiderült, bepanaszolt a lelkészemnél.

Egy szerdai napon, négy órakor bizottság előtt kellett megjelennem, ahol az a vád ért, hogy túl sokszor szólok hozzá az említett foglalkozás alatt. Ez olyan övön aluli ütés volt, akkora stressz keletkezett bennem, hogy ágynak estem. Eszembe jutott egy hasonlat. Ha egy zsámolyra állok, és onnan esem le, legfeljebb megütöm a lábamat, de nincs komolyabb következmény. Ám ha egy szakadékba zuhanok... Én ettől a szakadékba zuhantam, nagyon magasról, mert azoktól kaptam lelki pofont, akiktől a legkevésbé vártam.

Ha akkor nem egy olyan testvérnőnél laktam volna, aki még az édesanyámnál is szeretőbb gondoskodással viseltetett irántam, akkor bizonyára máig nem hevertem volna ki a történteket. Ez a testvérnő megmutatta nekem, milyen az igazi jézusi szeretet. Négy hónap után végre, nagy nehezen talpra álltam. De ezt az esetet azóta sem tudom elfelejteni” – írta nekünk Erzsébet.

A vallássérült emberek sebei generációkon át hatnak – Gábor (33) története

„Az élet legfontosabb alappillérének számító családi kötelékeket nálunk a mélységesen vallásos, ráadásul műveletlen nagyszülők teljesen tönkretették, négy gyermekük életével együtt. Ők a klasszikus családi értékeket sajnos nem kapták meg, sem a megfelelő oktatást, így az életük is ennek megfelelően gyarló és „értéktelen” lett. Négy vallássérültet neveltek fel, köztük apámat, aki a nagyszülők erőszakos hittérítése miatt megvetette a vallást, a saját családjában fennálló állandó összetűzések ellenére anyámban sem talált igazi társra, és gyermekeiben, bennünk sem örömre. Anyámat elnyomta és szinte cselédként használta, és saját bevallása szerint körülbelül kétszáz nővel csalta meg a közösen eltöltött harminc év alatt. Velünk, a családjával, a gyerekeivel nem foglalkozott, dolgozott, pénzt keresett, és élte saját alantas, ösztönös életét.
Egyedül a vagyonát értékeli, mégis teherként éli meg, semmi örömét nem leli benne. Ezáltal arra sem képes, hogy a családjának örömöt szerezzen a pénzével, még a legalapvetőbb ésszerű érvek és szempontok alapján sem. Húgom és én évek óta, kemény munkával tartjuk fenn az albérletünket, egy lakás árát biztosan kifizettük már. Hogy nekünk anyagilag segítsen, az soha fel sem merült.

Az egészben a legnagyobb csavar, hogy harminc évnyi vallás iránt érzett közöny és utálat után „meghasadt apám elméje”, és 55 évesen megtért. Nem meggyőződésből, és nem is észérvek vagy hit alapján, hanem a legprimitívebb formában, a még nála is műveletlenebb szülei nyomdokába lépve. Így harminc év után, a pénz és a prostituáltak után most az idejét és energiáját teljes mértékben a vallásnak szenteli és rendeli alá, és mi, a család, továbbra sem vagyunk sehol, sőt, most már papírral és elvekkel támasztja alá felfoghatatlan viselkedésmódját. Persze, arról se feledkezzünk meg: 

Megtérésének köszönhetően, szerinte Isten minden bűnét megbocsájtotta, pedig valójában most követi el a legnagyobb bűnt önmagával és családjával szemben, mert igazoltnak véli szánalmas életét. Persze bőkezű támogatásának köszönhetően, a gyülekezetben is tárt karokkal és széles mosollyal fogadták be, így már támogatói is vannak elferdült eszméinek. Szóval mi, a családja, a kritikusai, egyedül maradtunk.

Mindezt azért írtam meg önöknek, mert a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a vallássérült emberek sérülései generációkra képesek kihatni és visszafordíthatatlan károkat okozni egy családban, főleg ha a család többi része fejét homokba dugva, és az ártó fél dominanciájának, elnyomásának engedve nem száll szembe semmilyen formában a szélsőséges, minden emberi és világi értéket nélkülőző eszmékkel.

A legtöbb ember ott bukik el, hogy önmagának hazudik, és így egyre távolabb kerül a valóságtól. Végül sokan egy olyan álomvilágban találják magukat, amelyben boldogtalanok és egyedül vannak, vagy rosszabb esetben rátalálnak a többi hasonló nézetet valló szerencsétlenre.

Ha csak ilyen emberek gyűjtőhelye a templom, akkor nem sokkal jobb, mint például egy alkoholistákkal teli kocsma.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy egy késsel lehet ölni, és éhezőknek vajas kenyeret kenni: pont ilyen kétélű fegyver a vallás is. A vallás képviselői hirdethetik az összefogást, az önzetlen segítséget, a lelki békét, de ellentétek szítására, háborúk kirobbantására, és híveik kizsákmányolására is használhatják befolyásukat, a sokszor romlott és bomlott elméjű vallási hatalmasságok. Nem mondom, hogy a világi vezetők jobbak, csak azt, hogy sokszor a vallási vezetők sem tisztábbak, és ugyanúgy megpróbálják eltitkolni saját bűneiket, mint bármelyik világi vezető vagy utolsó bűnöző. Mindezt Isten nevében.”

„Azóta messziről kiszagolom az ilyesmit” – Lilla (25) története

Lilla érettségi után két évig élt egy tanyán, kezdetben víz és áram nélkül, tíz kutyával, és a magát Krisztus földi helytartójának képzelő barátjával.
„Ha belegondolok, olyan volt, mintha nem is én lettem volna. December közepén, mínusz tíz fokban, lavórban fürödtem kinn a hóban. Nem voltam negyven kiló, mert csak azt ehettem, amit megtermeltem magamnak. Ő persze bejárt a városba az anyjáékhoz fürödni meg enni, de én nem mehettem sehová.

Amikor anyukám egyszer eljött értem, hogy most hazavisz, csak álltam, elképzelhetetlenül soványan, kezemben két vödör hideg vízzel és azt hajtogattam: nem megyek sehová, én itt boldog vagyok, anya.

Lilla végül mégis az édesanyjának köszönhetően tudott kiszakadni ebből a nyomasztó közegből: egy szomszédos tanyán dolgozó családi barát hívta át a lányt, aki erre már nem mondott nemet, hiszen akkor már két éve alig beszélt valakivel a barátján kívül. „Annak köszönhetően, hogy más emberekkel is tartalmas kapcsolatba kerültem, lett rálátásom arra, hogyan is élek, és hogy az mennyire távol van attól, amit én gondoltam és elképzeltem akkor, amikor kitaláltam, hogy itt szeretnék élni ezzel az emberrel. A dolog különben úgy indult, hogy nekem az volt a nagy gimis álmom, hogy kiköltözzek egy tanyára, állatokkal egy lakókocsiban. Erre egyszer csak ott volt ez az idős pasi, és közölte, hogy most költözött ki egy tanyára, megmutatta, beleszerettem, ott maradtam vele.”

„Amikor egy panasz elhagyta a számat a körülmények miatt vagy amiatt, hogy minden munkát én végeztem el, rögtön jött ezzel a dumával, hogy nem irtottam ki az egómat, ott ül az ördög a vállamon, nem üresítettem ki magam eléggé, de ő már – Krisztus földi helytartójaként, ugye – tudja, hogy mi fán terem az igazság, hogyan kell Élni és Megigazulni. Én gürcöltem, ő pedig csak feküdt, olvasott, elmélkedett.”

Lilla végül – a szomszédos tanyán kötött ismeretségnek köszönhetően – egyre többet érintkezett másokkal is. Először a sejtés ébredt fel benne, hogy nem vele van a baj, aztán az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy itt a dolgok nem fognak változni, majd az első látogatás után, hónapokkal később felhívta az anyját, hogy jöjjön érte. Miközben csomagoltak, a pasas akkor is elkezdte a szentbeszédet, majd zokogott és könyörgött, de Lilla már nem fordult vissza.

A festő–grafikus lány korábban kapcsolatban volt egy helyi művész közösséggel is, ahol pedig azt tapasztalta, hogy ott egészen más, „keleties beütéssel” működik a „nagyüzemi valláskárosítás”. „Szeánszokat tartottak, magukat mindenki fölé helyezték, miközben az, ahogyan élnek, egyáltalán nem teszi hitelessé azt, amivel másokat etetnek. Minden a szerekről szól, és a fiatal, érzékeny, manipulálható lányok becserkészéséről, mert igénylik, hogy istenítsék őket, vagy nem tudom, milyen beteg dolog motiválja őket. Mindenesetre, azóta, ha meglátok egy »mestert«,egy szinte még kamasz lánnyal, felfordul a gyomrom.

Ez nem olyan könnyen megfogható dolog, mint a fizikai bántalmazás: nem mehetsz oda és nem avatkozhatsz közbe, mert elvileg, két felnőtt ember döntéséről szól, és különben is: mi van, ha nem az, aminek látszik? Miközben, persze, hogy az, aminek látszik. Mióta túl vagyok ezen az egészen, messziről kiszagolom az ilyesmit” - meséli Lilla, aki azóta megerősödött testben és lélekben egyaránt.