Kötőszó

Hetero keresztényként állnak ki a meleg testvéreik mellett, mert azt vallják: ők is Isten képmásai, Jézus nekik is megnyerte az örök életet és a megigazulás számukra is épp úgy adott, hisz az a hit kegyelmi ajándékán múlik egyedül, nem pedig a hiten és a szexuális orientáción, a hiten és a konzervatív értékrenden vagy a hiten és bármi máson. Céljuk, hogy a magyarországi gyülekezetben is elfogadott legyen az, hogy valaki melegként jár istentiszteletre.

– Miért jött létre a Keresztények a melegekért csoport? Miért tartjátok fontosnak, hogy hetero keresztényként kiálljatok a melegekért?

Papp András: –Én azért kezdtem el foglalkozni a melegség és kereszténység témájával, mert nagyon mellbe vágott az a reakció, amit egy meleg ismerősömtől tapasztaltam, amikor a hitemről beszélgettünk. Nagyon elszomorított, hogy szinte csak negatív benyomásai voltak a kereszténységgel kapcsolatban. A negatív élményei miatt rólam is furcsa dolgokat feltételezett. Később megismerkedtem a Mozaik (meleg keresztény) közösség tagjaival, akik közül többen megosztották velem a személyes történetüket, hogy milyen utat jártak be a hitük és a szexuális orientációjuk közötti feszültségek feldolgozása során. Ezek az élmények késztettek arra, hogy aktív tagja legyek egy olyan csoportnak, amely megpróbálja építeni a kapcsolatot az elszigetelődött közösségek között, törekedve a párbeszédre, a másikat elfogadva és annak személyes megtapasztalásait meg nem kérdőjelezve.

Azt remélem, hogy a csoportunk új színt tud hozni ebbe az elmérgesedett vitába azzal, hogy nem egyfajta teológiai álláspont védelmével foglalkozik, és az a körüli elméleti vitákkal, hanem arra bátorít mindenkit, hogy ismerjük meg egymást jobban, a személyeket a címkék mögött, próbáljuk meg átérezni a másik fél helyzetét, gondolkodjunk el a problémák összetettségén és keressük együtt, hogy Istennek mi az üzenete felénk.

Szabadkai Bálint: – Én is azt tapasztaltam a saját környezetemben, hogy a melegekkel szemben előítéletes, torz viszonyulást alakított ki nagyon sok keresztény testvérem. Ennek következtében előfordult, hogy ott hallottam a melegekről bántó megnyilatkozásokat, ahol a legkevésbé számítottam volna rá: keresztény közösségekben. Mivel tanultam társadalomtudományokat és foglalkoztam szociálpszichológiával is, nagyjából tisztában vagyok a bűnbakképzés mechanizmusával és az előítéletesség természetével. Értem, hogy a „buzizás” egyfajta feszültség-levezetési mód, de sajnos ez borzasztóan mérgező, mi több: bántalmazó légkört teremt, amely azokon az embereken csattan, akik ilyennek születtek.

A melegekkel kapcsolatban teljes ismerethiány van a keresztény körök túlnyomó többségében. Sok ismerősöm, akikkel egyébként hitbeli és világnézeti kérdésekben is egyetértünk, egyszerűen nem hajlandók elismerni olyan alapvető tényeket a melegekről, amelyekben jelenleg a tudósok, orvosok és pszichiáterek már évtizedek óta konszenzusra jutottak.

A tudósok jelenleg nem tudják, mitől lesz valaki homoszexuális beállítottságú, de abban egyet-értenek, hogy ez már a születés előtt eldől, az embrionális fejlődés egy korai szakaszában. A tudósok jelenleg a homoszexualitást az emberi szexualitás egyik ritka variánsának tekintik. Ez nem egy mentális betegség, amely bántalmazás miatt alakul ki valakiben. Mivel pedig nem betegség, másokat megfertőzni sem lehet ezzel, vagy elkapni másoktól. Bár egyes mentális betegségek eredményezhetnek homoszexuális viselkedést egy heteroszexuális embernél, az esetek 95%-ában nem erről van szó. Viszont egy melegre rákényszeríteni egy hetero párkapcsolatot csak azért, mert a közösség nem tudja elfogadni a meleg ember vele született irányultságát – ezt borzasztó dolognak látom.

Amikor hetero keresztényként kiállok a meleg testvéreim mellett, azt mondom: ők is Isten képmásai, Jézus nekik is megnyerte az örök életet és a megigazulás számukra is épp úgy adott, hisz az a hit kegyelmi ajándékán múlik egyedül, nem pedig a hiten és a szexuális orientáción, a hiten és a konzervatív értékrenden, vagy a hiten és bármi máson. A célunk, hogy a magyarországi gyülekezetben is elfogadott legyen az, hogy valaki melegként jár istentiszteletre – akár a párjával és a gyerekeivel együtt.

– A Pride minden évben megbotránkozást vált ki bizonyos körökben, ez idén is így történt – sok képen visszaköszönt például a magyarországi ateisták transzparense, az „Isten csak mese” felirattal. Azonban megjelent egy olyan kép is, amin Bálint kezet fog velük. Nem érzitek túlzásnak az ő kijelentésüket? Milyen volt együtt felvonulni velük?

Sz. B.: – Amikor megláttam az ateisták transzparensét, rögtön odamentem hozzájuk egy kézszorításra és az első gondolatomnak hangot is adtam: „Ha itt vagytok ti is, meg mi is, akkor itt valószínűleg épp valami nagyon jó dolog történik!” Mindennél fontosabbnak találom, hogy ugyanazért az ügyért vonult fel az ő csoportjuk is és a mienk is: hogy az LMBTQ-embereket hazánkban elismerjük és elfogadjuk a magyar társadalom teljes értékű tagjainak, akik ugyanazokat a jogokat élvezhetik, mint a heteroszexuális többség. Egyébként kedvesek voltak, a baráti kézfogás kicsit meglepte őket, de kicsit éreztem bennük azt is „Na végre, egy rendes keresztény! Valami ilyesmit várnék Krisztus követőitől!”

P. A.: – A felvonuláson nagyon sokféle ember vett részt és vannak, akik hangot is adtak a saját meggyőződésüknek, ahogy például egy népszerű blog kommentjei között is szokás. Ha vallásellenes megnyilvánulásokat tapasztalok, akkor azt lehetőségnek látom arra, hogy meghalljam, hogy az adott személy milyen okból alakított ki elutasító véleményt a hitemmel szemben. Van-e valami, amiben mi, keresztények tudnánk fejlődni, hogy jobb hírnökei legyünk Istennek.

– Azt látjuk, hogy a hazai sajtó egyik fele a szabadság fellegvárának, az év legjobb bulijának írja le a Pride-ot, a másik fele pedig felháborító, istentelen és vallásgyalázó eseménynek. Nagyjából előre borítékolni lehet, hogy hol milyen beszámolók fognak megjelenni a Pride-ról. Valójában milyen ott lenni? Valóban hátrányos megkülönböztetés éri a keresztényeket ott?

P. A.: – Tavaly mentük el először a felvonulásra, és én is tartottam attól, hogy negatív indulatokat váltunk ki a jelenlévőkből, hiszen a melegek között sokan ellenséget látnak a keresztényekben – ezt nem szemrehányóan mondom, hiszen ennek a viszonyulásnak is megvan az alapja. De a félelmem nem igazolódott be: nyitottsággal és szeretettel fogadtak bennünket első alkalommal is, idén meg úgy éreztem, hogy már sokak számára ismert színfoltja voltunk a felvonulásnak, és az lenne a furcsa, ha nem lennének jelen a keresztények. Sokan beszélgetnek is velünk ilyenkor. A beszélgetéseket elősegítendő idén hoztunk egy nagy fehér keresztet, amire felragaszthatták az emberek az üzeneteiket a kereszténység és az egyház számára. Ezeket majd közzé is fogjuk tenni a közeljövőben. (Lásd a nyitóképen - szerk.)

Sz. B.: – Én a vallásgyalázásra nem láttam semmilyen példát. Az ateisták transzparensét is félre lehet érteni, és ki lehet ragadni a mondat második felét, de akkor elvész a lényeg. A teljes mondat: „A szerelem valóság, Isten csak mese.” Egy kedves teológus barátom azt mondta: „Ha ezt úgy értik, hogy a szerelem valóság és az az Isten, aki ebben téged korlátoz, az csak egy mese, akkor egyetértünk.” Emellett nem látom semmi okát, hogy a „nem jó az embernek egyedül” bibliai igazságot pont a meleg párokra ne alkalmazzuk. Miért kellene valakinek egyedül élnie le az életét csak azért, mert melegnek született?

A bibliai érvek használatát az LMBTQ-emberek ellen az ige lényegi üzenetének kiforgatásaként látom. Krisztus a szeretetről beszélt, és hogy azt gyakoroljuk mindenki felé. Nem nevezett meg kivételeket.

A Pride felvonulását a tapasztalataim alapján leginkább egy kedélyes városligeti majálishoz tudnám hasonlítani: sok, kedves, mosolygós, felszabadult ember együtt tölti a szabadidejét. A menet túlnyomó többsége a hetero támogatókból áll, eljönnek családok, házaspárok, fiatalok, idősek, konzervatívok, liberálisok. Ami komoly különbség egy május elseji városligethez lépest, hogy nincsenek ordibáló részeg fazonok, meg politikai lózungokat puffogtató pártkatonák. Láttam a menetben ’56-os hazafit, aki a meleg unokájáért állt ki. Minden résztvevő egyetért abban, hogy az ember szabad, és hogy egy másik embernek nincs joga megmondani neki: kit szeressen és kit ne. A tapasztalatom az, hogy a melegek jogaiért az áll ki, aki érintett. Mert van egy neki fontos személy, akiről kiderül mindez. Amikor arca lesz a „meleg” címkének. Én keresztényként semmiféle hátrányos megkülönböztetést nem tapasztaltam a felvonuláson. Mindenki nagyon örült, amikor meglátott minket felismerhetően keresztény feliratokkal vagy szimbólumokkal. A kereszt, amit én vittem, sokszor kapott tapsot, éljenzést. Az emberek örültek, hogy keresztényeket tudhatnak maguk között. Örültek, hogy a szereteten alapuló vallásunk elveit tettekre váltjuk közöttük.

– Szerintetek van határa a szabadosságnak? A Pride sérti ezt a határt?

Sz. B.: – A szabadosság furcsa fogalom. Azt hiszem egyrészt hely- és szituációfüggő is: hiszen a strandon teljesen máshogy öltözünk, mint a munkahelyünkön vagy a templomban. A Pride egy parádé, egy karneváli forgatag, amelyre páran a legextrémebb, legkirívóbb ruháikat veszik fel. Van egyfajta felszabadultság a levegőben, mert az egész üzenete, hogy itt mindenki megmutathatja azt az arcát, amit máskor nem, vagy csak keveseknek. Emellett a szervezők nagyon ügyelnek arra, hogy a résztvevők sokfélesége és az általános érzékenység miatt a közszeméremsértésre ne kerülhessen sor. A Pride-on én se tavaly se idén nem láttam semmi olyat, amit ne láthattam volna egy divatbemutatón vagy nyáron, a siófoki aranyparton.
Itt pedig hadd hangsúlyozzam ki, hogy híve vagyok annak, hogy az emberek megtalálják az önazonosságukat, mert így tudnak boldog életet élni. Vannak ismerőseim, akik hívő keresztényként a közösségük nyomása alatt nem merik felvállalni, hogy melegek. Sőt, ami még rosszabb: maguk előtt is félnek ezt beismerni. Ez pedig egy szörnyű állapot, sajnos mind a mai napig évi több tucat öngyilkosságot követnek el fiatalok amiatt, mert a halált vonzóbb alternatívának látják, mint hogy felvállalják másságukat a környezetük előtt, vagy hogy rejtőzködve éljék az életüket. Ezek borzalmas tragédiák, amiknek nem volna szabad megtörténniük.

– Hogyan látjátok a melegek helyzetét az egyházakban és a gyülekezetekben? Milyen itthoni és külföldi tapasztalataitok vannak?

P. A.: – Nincs könnyű helyzetben az, akinek keresztényként kell szembenéznie a melegségével. Vannak, akik megpróbálják elnyomni magukban a másságukat és titokban tartják, mert tartanak attól, hogyan viszonyulnának hozzájuk a keresztény közösségében az emberek, a barátaik, a családjuk. Van, aki el meri mondani a titkát egy egyházi vezetőnek, de az azt javasolja, hogy éljen inkább továbbra is kettős életet és küzdjön a melegsége ellen. Van, akinek pszichológiai kezeléssel próbálnak a segítségére lenni, például alternatív keresztény pszichológusok közreműködésével, vagy karizmatikus helyeken démonűzést hajtanak végre. Sajnos sokan, hosszas sikertelen küzdelmek után oda jutnak, hogy feladják a hitüket, hiszen azt mindenki összeegyeztethetetlennek mondta a szexuális orientációjukkal. Viszont vannak, akik ezután sem veszítik el a hitüket, de többé már nem tudják azt közösségben gyakorolni. Ezek az emberek általában rengeteg sebet hordoznak és nagyon bizalmatlanok a többi keresztény társukkal szemben. Nem hívő melegek számára nem nagyon van út az egyházba, nem tudok róla, hogy lenne nyitás feléjük, inkább csak az egyházon belül előbújó híveknek jut valamennyi figyelem. Azt tapasztalom, hogy akkor értékelik újra az emberek a bennük kialakult képet, ha személyesen találkoznak meleg emberekkel. Ezért lehetőséget kell teremteni arra, hogy megismerhessük őket és megértsük a helyzetüket. Azt remélem, hogy egyre több olyan keresztény közösség lesz, amelyik befogadó, azokkal szemben is, akikkel esetleg nem értenek egyet minden kérdésben, amelyik inkább az emberre figyel és annak a lelki fejlődésére, ahelyett, hogy csak a szexuális orientációjára koncentrálna. Philip Yancey egy interjúban arról ír, hogy ha ő egy meleg keresztény lenne egy elutasító gyülekezetben, hogyan próbálna meg beszélni a vezetőjével: „Azt kérdezném attól a vezetőtől, hogy ő vajon azt kéri-e gyülekezete minden tagjától, hogy hagyja »bűneit« az ajtó előtt. Mindenkit meginterjúvol a szexuális tevékenységeiről? Kizárja-e azokat, akik túl büszkék, képmutatók vagy törvénykezők, tehát olyan bűneik vannak, melyek bosszantották Jézust? Olyan helynek látja a gyülekezetet, ahova csak hasonló nézőponttal rendelkező emberek járhatnak? Vagy olyan helynek, ahova csak »révbe ért« emberek jöjjenek, nem pedig olyanok, akik még »úton vannak«?”

Sz. B.: – A melegek helyzete itthon tabutéma az egyházakon belül. A legtöbben szeretnének úgy tenni, mintha melegek nem is léteznének a keresztény világban. Emiatt a legtöbben elriadnak az egyháztól – és így az evangéliumtól – de miért is lenne vonzó számukra egy olyan közeg, amelyben a melegeken való humorizálás elfogadott és a senki nem botránkozik meg azon, ha közösségvezetők tesznek a melegeket kirekesztő kijelentéseket. De sok meleg keresztény ül a többi hívő között csendesen, hallgatják a szószékről az őket ostorozó kirohanásokat és nem mernek előbújni, mert félnek, hogy mit szól majd a közösségük. Sajnos félelmük nem is alaptalan: számos történetet hallottam első kézből barátaimtól, akiket a gyülekezetük egyszerűen kitagadott, vagy megtiltotta nekik, hogy járjanak közéjük – száműzve őket korábbi barátaik, mentoraik, tanítványaik közül.

A papok, lelkészek, egyházi elöljárók fejében Magyarországon többnyire még mindig régen megdőlt elméletek vannak a melegekkel kapcsolatban. Sok lelkész egy meggyógyítandó betegségnek látja a melegséget, amely a megfelelő terápiával elmulasztható – miközben a hasonló terápiák nyugaton már mind hatástalannak bizonyultak, és sokszor azok kidolgozói vallottak nyilvánosan hatástalanságukról. Sokan mások pedig a genetikai vagy biológiai háttértől függetlenül bűnnek tartják a párkapcsolatban megélt homoszexualitást. Pedig bűnnek nevezni, ami valakinek a természetéből fakad, nagyon furcsa dolog, hiszen a melegség nem választás, hanem természetes hajlam kérdése, tehát a homoszexuális irányultságú ember soha nem volt abban a helyzetben, hogy a saját melegsége mellett döntsön. Ami felől dönthet, hogy felvállalja-e a melegségét, vagy nem. Amíg itthon a lelkészek és papok nem szakmai alapon, a legutóbbi tudományos, teológiai, pszichiátriai és lelkigondozási eredmények alapján állnak hozzá az LMBTQ-emberekhez, addig nagyon nehéz lesz a közösségekben változást elérni és több türelmet kiharcolni a melegeknek. Magyarországon szerintem alapvető ismeretterjesztésre, illetve széles körű párbeszédre lenne szükség az LMBTQ-emberek helyzetéről az egyházban. Ezt a párbeszédet elképzelhetetlennek tartom az összes érintett részvétele nélkül. Tehát az asztalnál ott kell hogy üljenek az egyházi vezetők mellett nem csak a lelkészek, lelki gondozók, de egyszeri gyülekezeti tagok és az egyházhoz tartozó LMBTQ-emberek maguk is, akárcsak az ő hozzátartozóik.

Nagyon fontos lenne, hogy az egyház vezetői ne úgy tekintsenek ezekre az emberekre, mint akik az egyházon kívülről jönnek, és valamifajta veszélyt jelentenek, mert szétzüllesztenék azokat a formákat vagy tartalmakat, amelyet az egyház eddig jelentett. Éppen ellenkezőleg: ezek az emberek itt vannak velünk, itt voltak mindig is. És nem vágynak semmi másra, csakis arra, ami bármelyik ellenkező neműekhez vonzódó hittestvérüknek megadatik: megismerhetőségre, megértésre, elfogadásra, szeretetre. Gyakran pedig egy társra és egy családra, pont úgy, ahogyan a Biblia és az egyház szerint szép és emberhez méltó élnünk.

Fotó: Facebook