Kötőszó

A Felsőnemesházi Evangélikus Egyházközség újonnan megválasztott presbitériuma úgy döntött, hogy belépőhöz köti a vasárnapi istentisztelet látogatását. A felnőttek háromezer, a diákok és a nyugdíjasok ezer forintért válthatnak jegyet alkalmanként. Lehetőség van havi és éves bérlet megvásárlására is, ezeknek a birtokában ingyen látogatható az ugyancsak fizetőssé tett hétközi bibliakör. A bérletek elsőbbségi belépést tesznek lehetővé a szeretetvendégségre, így elsőként csemegézhetünk a legfinomabb süteményekből, és a kávé, valamint a tea is forrón kerül a csészénkbe.

Szerző: Balczó Mátyás | Fotó: Unsplash.com

Mielőtt az olvasó felvonja a szemöldökét ezen a rendhagyó gyakorlaton, rögtön tisztázzuk is: természetesen szó sincsen fizetős istentiszteletről, ahogyan Felsőnemesháza sem létezik. A fiktív gyülekezet újítása csupán a gondolatébresztés eszköze, e sorok írójának a fejében született meg: az Erős vár podcast száztizenegyedik adása ihlette, amelyben Lázárné Skorka Katalin, Nagy Zoltán és Zsíros András arról beszélgetnek, hogy miből is él az egyház.

Ez a kérdés nemcsak a templomba járó hívőket, hanem a társadalom sokkal szélesebb rétegét foglalkoztatja, ami gyakran olyan, sokszor kifejezetten indulatos véleménykitörésekben ölt testet, mint például hogy „az egyházaknak egy forintot ne fizessen az állam, tartsák csak el a hívek”. És ez részben megfontolandó is.

Mert miközben az állam az egyházaknak olyan feladatok elvégzésére is ad támogatást, amelyek a közt szolgálják (óvodák, iskolák, szociális intézmények működtetése), az egyes gyülekezetek működésének anyagi feltételeit valóban a híveknek kell(ene) előteremteniük. És a gyülekezeti tagoknak, a rendszeresen templomba járóknak itt van komoly elgondolkodnivalójuk. Legalábbis nekem biztosan van, és egy felvetésből kiindulva így is tettem: jó dolog, ha ingyen kapunk meg valamit, aminek egyébként értéke van?

Nyilván az, hiszen ki tiltakozna például az ellen, hogy tiszteletjegyet kap egy színházi előadásra; ingyen hozzáférést egy streamingszolgáltatóhoz, vagy éppen a kezébe nyomnak egy kupont, amelynek a beváltásával ajándékként jut hozzá valamihez. Senki sem a maga ellensége, ráadásul egyfajta kiváltságosságérzetet is kölcsönöz az embernek, ha ingyen az övé lehet valami olyasmi, amiért mások fizetnek. Így működünk, nincs ebben semmi rossz. Kiadásokkal tervezünk, bevételekkel számolunk, megnézzük, mit találunk a pénztárcánkban, a netbankban ellenőrizzük a bankszámlánk „vastagságát”, aztán döntést hozunk, hogy mire mennyit költünk.

Az otthoni film- és sorozatnézés lehetőségéért fizetek. Az internetért fizetek. A szinte korlátlan mennyiségű zenéért és a podcastekért fizetek, és még nagyon sok mindenért fizetek, mert ha nem így tennék, ezek a cégek megvonnák tőlem a szolgáltatásaikat.

Na de vajon mennyit áldozok arra, hogy működhessen az a gyülekezet, ahol hétről hétre szól hozzám Isten igéje? – ez a kérdés kezdett feszíteni az Erős vár podcast újabb adásának hallgatása közben. Önkritikusan a következőre jutottam: miközben minden egyre drágább, az infláció kilőtt, így a gyülekezetem kiadásai is jelentősen növekedtek, én hosszú évek óta ugyanannyi pénzt teszek a perselybe. (Felvetés: mit szólnának a boltban, ha a 2019-es áron próbálnék megvenni egy kiló kenyeret?) Az egyházfenntartói hozzájárulás összegén sem emeltem.

Természetesen senkinek a zsebében nem akarok turkálni, tudom, hogy egyre nehezebb az élete sokaknak, és nem tudnak többet fizetni, ugyanakkor be kell látnom: esetemben arról van szó, hogy egyszerűen belekényelmesedtem, belefeledkeztem a megszokottba. Ezen fogok most változtatni, mert hála Istennek, megtehetem. Mert ez a forintokban kifejeződő áldozatvállalás, bármennyivel is több, méltatlanul kevés annak tudatában, hogy „Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által” (Róm 3,24).