Kötőszó

Arra vágyom, hogy felszabadult és huszonnégy órás keresztény legyek, és az egyházi közeg ezt mozdítsa elő, ne ellene tegyen. Olyan közeg legyen, amelybe ne vágyaimat, érzelmeimet, gondjaimat, utánozhatatlan egyediségemet hátrahagyva kelljen belépnem, hanem ahol történik az élet – annak minden drámájával: örömével, fájdalmával, humorával és ellentmondásosságával.

Szerző: Tóth Sára

„Nem tartod visszásnak, hogy te szórakozni jársz istentiszteletre?” – kérdezte tőlem egy harminc év körüli fiatalember, amikor a jelenlétében istentisztelet után lelkesen megdicsértem fiatal orgonistánkat, mondván, mióta elvégezte az egyházzenei tanfolyamot, lendületesen, dinamikusan játszik, nem csinál a pattogós, örülős zsoltárokból gyászindulót, és hogy ezt én mennyire élvezem, és mennyire segít felemelni a lelkem az Úrhoz. A kérdés hallatán meglepetésemben alig jutottam szóhoz.

A fiatalember megnyilvánulása szomorú példája annak, ahogy manapság az egyházban szétválasztjuk, amit reformátoraink egybekötöttek: a szentet és a profánt. Van a hétköznapi életünk, és vannak az ünnepi, komoly, kegyes életünk epizódjai, és a kettőnek nem sok köze van egymáshoz.

Elkülönített vallásfülkék

Ez persze a hívő élet állandó kísértése, mert egy feloldhatatlan feszültséget akarunk állandóan feloldani.

Két igazság feszül egymásnak: Isten egészen más, kifürkészhetetlen, nem része vagy alkotóeleme ennek a világnak. Ugyanakkor eljött közénk, a kárpit meghasadt, megszűnt a szentet és a hétköznapit elválasztó határvonal. Életünk minden dolgát áthatja Isten jelenléte.

Miért választjuk akkor mégis ketté, amit Isten egybekötött? Talán azért, mert Isten jelenlétének valóságosságáért meg kell küzdeni. Ha nincs nap mint nap megélt, valódi istenkapcsolat, akkor valahogy másképp kell megerősíteni a vallásos vagy a keresztyén identitást. Kézenfekvő módja ennek az, hogy elkülönítjük életünk bizonyos részeit – ha más nincs, vagy nem annyira kézzel fogható, legalább vannak ezek a „szent” fülkék, ahol vallásosságunkat valahogy megélhetjük.

Talán nem kellene ezen meglepődni, számomra mégis megdöbbentő, hogy ez a jelenség a fiatalok körében is meglehetősen elterjedt. Azért furcsa ez nekem, mert emlékszem, hogy egyetemista koromban mennyire vártam az ifjúsági bibliaórát. Nem a teázást utána, magát az eseményt. Élveztük a lelki beszélgetést, és el is vártuk, hogy legyen tétje, hogy történjenek izgalmas dolgok. Ma azt tapasztalom – fiatalokkal, kamaszokkal beszélgetve –, hogy az ifik többnyire arról szólnak:

Gyorsan túl kell lenni a komoly és unalmas részen, és akkor utána végre jól érezzük magunkat, jöhet a csocsózás, viccmesélés. Az istentisztelet is valami nagyon komoly, unalmas, életidegen dolog. Friss élményem, hogy barátaim autista fiát, aki mászkálni kezdett a templomban istentisztelet alatt, azonnal kiutasították onnan.

Hogy az istentisztelet lehet jó, bensőséges, élvezetes élmény? Alig bírtam visszafogni magam, hogy a fiatalember fenti kérdésére válaszolva ne szegezzem neki a kérdést: te vajon élvezed a házas életet? Az Istennel való kapcsolat legalább olyan intim és intenzív, mint a házastársak testi-lelki együttléte (és még mielőtt olvasóim megbotránkoznak, ezt a Bibliából veszem, ahol a földi szerelem az Isten-ember kapcsolat egyik legjellemzőbb metaforája). Azt a vágyamat, hogy teljes lényemmel átéljem az Isten dicsőítését, és örömömet leljem benne, a fiatalember értetlenül csak a „szórakozás” szóval tudta megfogni.

Jó barátból életidegen nagytiszteletű

Az egyik tipikus megnyilvánulása egyházainkban a szent és a profán kettéválasztásának a mindent átható klerikalizmus. Lelkészeikre a hívek úgy tekintenek, mint valami elkülönült, életidegen emberfajtára, akik az Istenről való tudás letéteményesei, ennélfogva  megkülönböztetett tiszteletet érdemelnek. Ezt a felfogást tükrözi a szószékek elhelyezése is, ahonnan a prédikátor fölénk magasodik, mintegy Isten képviselőjeként, továbbá az az anakronisztikus, szinte komikus, tizenkilencedik századi mentalitást tükröző szokás, hogy lelkészeinket „nagytiszteletű (meg főtiszteletű püspök) Úr”-nak szólítjuk, így különítjük el a „normál” emberektől. A legfurcsább – ismét –, hogy ezt még fiatal lelkészek is gyakorolják.

Saját fülemmel hallottam, hogy egyikük a lelkésztársát, akivel amúgy hátbaveregetős baráti viszonyban van, az istentiszteleten vagy más gyülekezeti kontextusban „Ikszipszilon nagytiszteletű Úrnak” szólítja. Ő ilyenkor belép a vallásos vagy szent fülkébe, amelyet többek között ilyen furcsaságokkal jól elkülönítünk.

Hasonló jelenség az erőltetett, pátoszos hanghordozás – ezt is gyakran átveszik a fiatal lelkészek, ha nem is mindenki. Mindezt olyan egyházakban, ahol nincsen megkülönböztetett papi rend, hanem az újszövetségi tanítás alapján az egyetemes papságot valljuk. A kárpit meghasadása éppen azt jelzi, hogy Isten jelenlétének elkülönített szent helye és a hétköznapi világ között leomlott az elválasztófal.

Krisztus minden megváltott gyermekének szabad bejárása van a szentek szentjébe. Tiszteletet pedig az érdemel, aki azt hiteles életével, személyes szentségével kivívja.

Csak a prédikáció a szolgálat?

Még egy módját  megfigyeltem a szent-profán elválasztásának – ez is többek között az egyházi szóhasználatban érhető tetten. „Ki szolgál vasárnap?” – kérdezik még ma is, és úgy értik: ki prédikál? Mintha a kórusban éneklő gyülekezeti tag vagy az egyházfi nem szolgálna. Ha némileg tágabban értelmezzük is a „szolgálat” fogalmát, az általában nem megy túl a „vallási fülkén”. Azaz szolgálatnak számít a gyülekezetben való tevékenykedés, de aki mondjuk minden nap reggel 8-tól este 5-ig dolgozik, utána rohan a gyerekeiért, majd (főleg ha nőről van szó) a nyakába szakad a házimunka, végül holtfáradtan ágyba esik – az nem szolgál semmit. „Önmagának él?”.

Aki jó apa, jó anya, jó kolléga a munkahelyén, az önmagának él, aki pedig nagyon sokat nyüzsög a gyülekezetben, az Istennek él? Ez a mentalitás is azt tükrözi, hogy két világban élünk. Olyannyira, hogy „önmagam”, én magam sem élek a vallásos világban, sem a testem, sem a munkám, semmi, ami én vagyok. Olykor átlépek oda, önmagamat – sérült gyerekemet és mindent a másik világból – hátrahagyva.

Arra vágyom, hogy felszabadult és huszonnégy órás keresztény legyek. Ez a sarkított diagnózis is azt a célt szolgálja, hogy az istentisztelet és az egyházi közeg ezt mozdítsa elő, és ne ellene tegyen. Olyan közeg legyen, amelybe ne vágyaimat, érzelmeimet, gondjaimat, utánozhatatlan egyediségemet hátrahagyva kelljen belépnem, hanem ahol történik az élet – annak minden drámájával: örömével, fájdalmával, humorával és ellentmondásosságával.