Kötőszó

„Anya és Én, Lámpa, Egyes számú szék és Kettes számú szék, Szekrény és Tetőablak – azon túl pedig a Mennyország és a Világűr” – ilyennek látja a világot Jack az ötödik születésnapján. Húsvét után Emma Donoghue A szoba (Room) című könyvéből készült film vetítésén jártunk.

Szerző: Feke György

‒ Voltunk moziban – újságolta néhány hete az egyik pár a gyülekezeti házascsoportunk „hogyvagy?”-körén.
‒ És mit néztetek meg? – kérdeztem.
‒ A Saul fiát akartuk, de valami kevésbé nyomasztóhoz volt kedvünk, így beültünk A szobára…

Akik a csoportból már látták vagy csak hallották hírét a szintén Oscar-díjas ír-kanadai filmdrámának, azok erre csak sokatmondóan mosolyogtak. Mióta láttuk, már azt is tudom, miért: A szoba egyszerre nyomasztó és felkavaró, ugyanakkor izgalmas és felemelő alkotás.

Nyomasztó és felkavaró, mert egy érthetetlen tragédiát dolgoz fel úgy, hogy arra nem ad magyarázatot. Tizenkét négyzetméter börtön.

A falon túl a világ, a szülők, a barátnők, az osztálytársak, az álmok. Odabenn pedig egy fiatal lány (Ma - Brie Larson), akit elrabolt, hét éve fogságban tart és bántalmaz egy átlagos kinézetű amerikai férfi. Hogy ki ő és miért teszi ezt, arról semmit sem tudunk meg, még a nevét sem ismerjük. Ép ésszel elviselhetetlen helyzet lenne, ha nem adna a rabságban megszülető gyermek (Jack - Jacob Tremblay) értelmet a nő életének.

A nyomasztó bezártságot a néző számára jól érzékeltetik a szuperközeli képek. A tragédia nem csak a fiatal lányt fosztotta meg legszebbnek vélt éveitől, de – mint azzal a megmenekülésük után szembesül – egész családját megtörte. Az áhított szabadulással sem ér véget a rémálom, ami nem is csoda, hisz megbirkózni egy ekkora traumával és újra beilleszkedni a társadalomba – emberpróbáló feladat. A regény és a filmadaptáció intelligenciája abban mutatkozik meg igazán, ahogy ezt a folyamatot érzékelteti.

„Tizenkét négyzetméter a világ. Benne Anya és Én, Lámpa, Egyes számú szék és Kettes számú szék, Szekrény és Tetőablak – azon túl pedig a Mennyország és a Világűr” – ilyennek látja a világot Jack az ötödik születésnapján. A szobában született kisfiú számára a mosdókagyló és a virág létezik, de tengerek, fák és más emberek csak a tévében, ők nem valóságosak. Az ő szemszöge teszi felemelővé és tanulságossá a filmet.

Jack (Jacob Tramblay) A szoba című filmben. Fotó: Elevation Pictures

„Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek…” – írta Pál apostol a korinthusiaknak, a maga módján ugyanezt az évezredes tanulságot fogalmazza meg Jack is.

Gyermeki értelme nem képes felfogni anyja tragédiáját, dühösen és tagadással reagál a megismert igazságra. Összetörik a világkép, amiben addig hisz. Ez azért is különösen szomorú, mert a szoba számára nem börtön, hanem biztonságos otthon. „… amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” – fejezi be fenti gondolatát az apostol. Ennek minden nehézségére és szépségére, ugyanakkor szükségszerűségére tanít a film az ötéves főszereplőn keresztül bennünket is.

Mindannyiunk életének, hitének megvannak a „szobái”, melyeket kinövünk, ezért el kell engednünk, hogy egyre jobban érthessük a valóságot.

Ugyanakkor otthonosságra vágyunk ebben a nagy és rohanó világban, ezt pedig nem a kinőtt „szobák”, hanem a valódi szeretetkapcsolatok megtartó biztonsága adhatja meg számunkra.

Valami ilyesmit éltek meg húsvét után a tanítványok is. Jézus három évig, türelmesen, lépésről lépésre arra tanította őket, hogy a világ nem csupán az általuk ismert „faltól falig” tart, ám halála és feltámadása annyira sok(k) volt számukra, hogy bezárkóztak a jeruzsálemi ház felső szobájának biztonságába. Aki feltámadt a halálból, átlépett ezeken a zárt ajtókon is, hogy bátorságot adjon nekik kilépni a világba.