Miközben Pierre-Simon Laplace Napóleonak a naprendszer működését magyarázta, hirtelen azt a kérdést tette fel a császár, hogy ebben a rendszerben hol van Istennek a helye? A meglepő válasz így hangzott: Uram, számomra az említett hipotézis szükségtelen. A világ Isten nélkül is érthető - etsi Deus non daretur!
Ám az utóbbi állítás nem szükségszerűen istentagadó. Eberhard Jüngel számára a fenti kijelentés helyes teológiai állítás lehet, hiszen
félreértés az, ha Istent az emberi mértékek és elvárások szerint tartanánk szükségszerűnek – a világmagyarázatot kiegészítő és teljessé tevő létezőnek. Világunk és benne az ember önmagában is érdekes!
Az ember Isten nélkül is viselkedhet emberi, humánus módon. Ugyanakkor a keresztények Istene saját magáért érdekes. Az emberi elvárások szerint szükségesnek tartott Isten nem a szabad, nem a minket meglepő és lenyűgöző Isten! Nem a világ titka – állítja Jüngel. A keresztény hit azonban az ilyen Istenről szól. Ez a meglepő Isten a keresztény teológiában a kinyilatkoztató, az önmagát feltáró Isten.
Ezért az önmagában érdekes Isten az ember számára új módon teszi érdekessé magát: a világ titkaként.
Létének legbelsőbb lényege az a szeretet, amely önmegvalósítás az önmegtagadás szabad tettében: éppen abban igazán önmaga, hogy emberként adja magát az embereknek. Ez olyan ellentmondásnak tűnhet, amely kizökkent a hétköznapi gondolkodás sekélyes medréből. Isten és az ember, a világ titka és a szükségszerűség gondolata jelzik azon ellentét feloldása iránti igényt, amelyre hit által kapható válasz. Jóllehet ez nem jelenti azt, hogy a testté lett Ige üzenete ne bírna jelentőséggel azok számára is, akik semmiféle világnézeti, vagy vallási elköteleződést sem vállalnak fel tudatosan.
Napjainkban sokan az ítéletalkotás értéksemlegességére törekednek, mégis szüntelen kötöttek maradnak saját kultúrájuk normatív sarokigazságaihoz, amelyek évszázadok során határozták meg az európai kultúra fejlődését. Polányi Mihály mutatott rá arra, hogy tudományos hipotézisek a verifikációtól (igazolhatóság) függenek, míg a matematikát, a vallást vagy a művészeteket helyesebb, ha validáció (érvényesség) eljárásával fogadjuk el. Képzeletünk művei hasznos, talán még szükséges alkotások is, amelyek olyan jelentésvilágot teremtenek, amely lehetővé teszi számunkra a felelősségvállalást. A felelősséghez azonban mindig értéktudatosságnak kell kapcsolódnia. A kortárs filozófiai és teológiai művek gyakori állítása, hogy a modern világunk törvényszékké vált.
Az utolsó ítélet újkori megkérdőjelezése sem szüntette meg az emberi egzisztencia „fórum-szituációját”, ahogyan Schiller mondta: a „világtörténelem a világítélet”, amelyben a vádló és a vádlott ugyanaz és önmagukat szüntelen igazolniuk kell. Ebben a helyzetben joggal merül fel a kérdés: ki vagyok tulajdonképpen én és egyáltalán van-e jogom az élethez?
Ezt a helyzetet élte át K. Úr Franz Kafka A per című regényében, amely éppen életvilágunk törvényszékké válásának szimbóluma és egzisztenciális mélydimenziója. Ekképpen a létezéshez való jogunkat egyrészt cselekedeteinken és teljesítményünkön keresztül, másrészt rájuk való tekintettel kell igazolnunk, amit ismét cselekedeteink által próbálunk meg hitelesíteni.
Ám a húsvéti örömhír éppen azt fejezi ki, hogy az élet legjelentősebb kérdéseinél nem a teljesítmény, az önigazolás, az erő ad választ, hanem a világ titkaként mutatkozó Feltámadott, aki képes átlépni az emberi határokat, hogy élethez való jogunkat igazolja!
Kép: Vladimir Kush: Sunrise by the Ocean
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
