Kötőszó

A szüleinkkel való kapcsolat kohójában formálódik az Istenről kialakított képünk, ez pedig visszahat arra is, hogy mi milyen felnőttek, milyen szülők és nagyszülők leszünk. A gondoskodó apa képével szerető Isten képe alakul ki bennünk, míg a tekintélyelvű szülők gyermeke nehezebben jut el ilyen elképzelésig. Az apa-gyermek kapcsolat ugyanúgy egyedi és megismételhetetlen, mint az anya-gyermek viszony. Más képességeket, értékeket sajátít el a gyermek, ha minőségi időt tölthet együtt édesapjával, míg az apa nélkül felnövő generációk óriási hátránnyal indulnak. Apakép és Istenkép összefüggéseiről Csáky-Pallavicini Zsófia pszichológust és lelkész-édesapákat kérdeztünk.

Szerző: Laborczi Dóra

A szakirodalom régóta foglalkozik „az apátlan nemzedék” problémájával. 1963-ban jelent Alexander Harbord Mitscherlich Úton az apátlan társadalom felé című könyve, amely elsőként állapította meg, hogy nevelési rendszerünkből hiányoznak az apák és ezzel az általuk képviselt nevelési értékek. 1995-ben David Blankenhorn társadalomtudós Apátlan Amerika című 1995-ös kötete feltárta többek között azt a tényt, hogy az Egyesült Államokban magatartászavarral küszködő gyermekek 85 százaléka apa nélkül él.

Az apáknak tehát meghatározó szerepük van a gyermekek egészséges lélektani fejlődésében. Amikor úgy tűnik, hogy az apa „csak játszik” a gyerekkel, ezalatt együttműködésre, együttérzésre, a szabályok betartására, érzelmi önkontrollra tanítja. Az apa nem akkor jó apa, ha az anyához hasonlóan foglalkozik gyermekeivel,hiszen az apa-gyermek kapcsolat ugyanúgy egyedi és megismételhetetlen, mint az anya-gyermek viszony. Jó apa az, aki elegendő figyelmet és időt szentel gyermekeinek, hagyja és segíti az apa-gyermek kapcsolat kialakulását és elmélyülését. Az apává válást a férfiak döntő többsége meghatározó élményként éli meg, a gyermekhez ragaszkodás minősége és mértéke pedig nem különbözik az anya-gyermek kapcsolatban megismert mintától. Sőt, az apai ösztön is létező jelenség.

Ennek ellenére ma, egy fejlett társadalomban felnövő gyermek életének első tíz évét meghatározóan nők körében tölti el. Mindez a gyermekeket arra tanítja: a nevelés és gondoskodás elsősorban női feladat, amit férfiak nem végeznek. Azokat a férfiakat pedig, akik örömmel vetnék bele magukat a gyermekeik ellátásába, gyakran éppen a nők tartják távol, mintha mindez csak a nők számára hozzáférhető tudás lenne. 

Apátlan (lelkész)nemzedék

Ez a mintázat – amelyben az édesapa a távoli kenyérkereső, az édesanya pedig az önfeláldozó gondoskodó –, nem kerüli el a keresztény közösségeket sem.

Hogyha keresztény családról, keresztény családi értékekről beszélünk, többnyire az anyai gondoskodás kerül előtérbe, az anyaság gyakran úgy jelenik meg, mint a krisztusi áldozatvállalás legszebb példája (hiszen az is), az apák viszont mindemellett a távolról gondoskodó, ám gyakran elérhetetlen Isten példáját közvetítik. A lelkészcsaládokat különösen érintheti az édesapák távolléte, hiszen a gyülekezeti programok esténként zajlanak, amikor együtt lehetne a család és a hétvégék sem szabadok.

„Az én Istenképem alapvetően egy távoli, az emberi elme számára az értelmezhetőség határán túl helyet foglaló valakiről szól. Ebben nem a távolság a legmeghatározóbb, és a fölfoghatatlansága sem negatív, inkább lenyűgöző és térdet hajlítóan végtelen. Ugyanakkor megbocsátónak, elnézőnek, és időnként szívmelengetően szellemesnek is tűnik. Nem tudom nem észrevenni az édesapám lénye, és általam megélt Istenkép közötti teljesen világos párhuzamot. Távoli teremtők mindketten, útjaik érthetetlenek, de hogy értem tettek mindent, az a kétség szikrája nélkül való” - állítja az egyik megkérdezett lelkész-apuka.

Az apáknak óriási szerepük van az önértékelés kialakulásában

Amíg korábban arról lehetett olvasni, hogy az apai minta alapvetően és jobban meghatározza, hogy a gyermekből rendszeres templomba járó vagy hívő lesz-e, Csáky-Pallavicini Zsófia gyermekpszichológus és családterapeuta azt mondja:

„Az újabb kutatások azt az eredményt hozzák, hogy az anya és az apa által formált, összetett szülőkép áll a legszorosabb összefüggésben a kialakuló istenképpel. Ha az apát gondoskodónak élhette meg a gyermek, az erősebben hatott Isten gondoskodó voltának megélésére, míg Isten hatalmának elképzelésére inkább az anyák hatalmának megtapasztalása volt hatással. A gondoskodó szülők képével alakul ki a szerető Isten képe, míg a tekintélyelvű szülők gyermeke jóval nehezebben jut el ilyen elképzelésig. Hagyományosan az anyákat szoktuk a gondoskodás, az apákat pedig a tekintélyelvűség vonásai mentén jellemezni. A férfiak számára tehát különleges kihívás lehet a gondoskodó szülői minőségek kimunkálása önmagukban.”

A szakember szerint ugyanakkor „a szülői vonásoknál fontosabb az a folyamat, aminek során a gyermek önértékelése kialakul – már az első percektől kezdve, az ősbizalom kialakulása által. Az ősbizalom pedig a megfelelő szülői gondoskodás, az elfogadó és szerető légkör kialakítása mentén bontakozik ki, melyekben az anyák mellett az apáknak, mint másik, stabilitást biztosító kötődési személynek, óriási szerepük van.”

Improvizál és imádkozik, formál és formálódik – keresztény apukák ma

„Édesapaként három dologra nagyon figyelek, és ez részben az istenképemből, részben az improvizációból adódik: mindig érezze a kisfiam a szabadságot és azt, hogy hol vannak a határok. És ami a legfontosabb: minden egyes pillanatban élje át, hogy szeretem, mert szeretem. Ehhez jön hozzá a non-stop rögtönzés, és persze a titokban elmormolt imák” – fogalmazza meg apai ars poeticáját Gáncs Tamás kelenföldi lelkész, aki Istenképével kapcsolatban így fogalmaz: „ez folyamatosan és dinamikusan változik bennem és nem érzem úgy, hogy sok köze lenne az apaképemhez.”

A szüleink bennünk hagyott lenyomata és az Istenképünk folyamatos formálódás: a legközelebbi hozzátartozóinkhoz fűződő kapcsolatunk kohójában formálódik az Istenről kialakított képünk, ami aztán visszahat arra is, hogy mi milyen felnőttek, milyen szülők és nagyszülők leszünk – erősíti meg az édesapák tapasztalatát Csáky-Pallavicini Zsófia.

„Az irgalmas, gondoskodó, atyaian befogadó Istenről szerzett személyes tapasztalatok arra sarkallhatnak minket, hogy mi is hasonlóképpen viszonyuljunk a ránk bízottakhoz. Egy tekintélyelvű, alapvetően inkább ítélő Istenhez igazodva magunk is ilyen elvárásokat formálhatunk.”

Fontos felfedezés az is, amelyre Csáky-Pallavicini Zsófia felhívja a figyelmet: „bizonyos szerzők azt feltételezik, hogy a fiúk lassanként elkezdik a vallásosságot a nőiességgel, sőt olykor épp a nőiességnek tulajdonított irracionalitással összefüggésbe hozni. Kiskamasz, kamasz korukra ez óhatatlanul odavezet, hogy a férfiasság keresése során végül az egész vallásosságtól elfordulnak – hiteles, azonosulási mintákat kínáló férfi példák híján a nőiesnek tartott vonásokkal szemben próbálják magukat meghatározni.”

A szakember szerint fontos szem előtt tartani, hogy az olyan személyiséget és életszemléletet alakító tényezőket, mint a megélt vallásosság, nem pusztán az értelmünkkel tanuljuk, hanem a szeretetkapcsolatainkon keresztül, a hitelesnek elfogadott modellek életpéldáját ellesve, azokkal azonosulva tesszük sajátunkévá.

„Hitet tanulni” nem lehet csak az iskolában – ahhoz kellenek a személyes, bizalmi viszonyulások is. Ahol az apa felnőtt férfiként hitelesen megélt hitét tudja gyermekei rendelkezésére bocsátani példaként az édesanya mintája mellett, ott a gyermekeknek sokkal több támpontjuk lesz a saját önértékelésük formálása során arról, hogy miként tudják a vallást, mint építőkövet a megfelelő helyre beépíteni.

A cikk az Evangélikus Élet Magazin február 21-i számában jelent meg.