Kötőszó

„Szeretnék olyan protestáns egyházakat látni, amelyek nem csak a történelmi múlt részeként becsülik meg a jobbító célú újításokat, hanem követendő elvként tekintenek minderre" – mondja Balogh Lídia kutató, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség szakmai munkatársa, aki nemrég előadást tartott protestantizmus és nemek közötti egyenlőség témájában a Párbeszéd Házában. Esélyegyenlőség és egyházak viszonyáról, valamint személyes egyházi élményeiről faggattuk. 

Szöveg: Laborczi Dóra

Nemrég előadást tartottál a párbeszéd házában a protestantizmus és a nemek közötti egyenlőség témájában. Hogyan látod az egyházakat ebből a szempontból?

Az előadásomat, amelyben a protestantizmusra, azon belül is a kálvinizmusra összpontosítottam, gondolatébresztőnek szántam. Azért, mert véleményem szerint Magyarországon nagy szükség lenne az építő jellegű vitára ezen a téren is, a párbeszédre nyitott egyházi szereplők részvételével. A fő állításom egyébként az volt, hogy a protestantizmus nem eleve és szükségszerűen elzárkózó a nemek egyenlőségének elvével szemben – a kérdés persze az, hogy ebből mennyi valósul meg a gyakorlatban. Mindenesetre, ezt a kérdést érdemes feltenni és újragondolni.

Az egyenlőséget gyakran egyformaságként értelmezik és éppen a történelmi egyházak szoktak ezzel szemben határozottan fellépni. Erről mi a véleményed?

A kilencvenes évek elején, amikor nekem még közelebbi kapcsolatom volt a történelmi egyházakkal – leginkább a reformátussal – ez a téma kevésbé volt napirenden, mint ma. Illetve, a magyarországi református egyház akkoriban már éppen túl volt egy kapcsolódó vitán, amely a nők ordinációjára vonatkozott, és az egyenlőségpárti álláspont felülkerekedésével zárult. Tudok viszont róla, hogy egyes keresztény körökben az egyenlőség elve helyett a méltányosság elvének alkalmazását javasolják, illetve a nők és férfiak egyenlősége helyett a női és férfi szerepek kiegészítő jellegét hangsúlyozzák. Ez utóbbi álláspontot én magam nem tartom hitelesnek, legyen szó az egyházi életről vagy más területekről, még akkor sem, ha figyelembe veszünk bizonyos biológiai szükségszerűségeket.

Miért nem?

Azért, mert a szexizmus egyik megnyilvánulási formájának tartom, amely csak a retorika szintjén vallja a nemek egyenértékűségét, és nem mellesleg önellentmondásokon és csúsztatásokon alapul. 

Az előadásodban említetted, hogy református háttered van, és hogy gyerekkorodban sok prédikációt végighallgattál. Ez a protestáns háttér milyen hatással volt rád?

Valójában elég összetett volt a hátterem ilyen szempontból. Reformátusnak kereszteltek, és a leginkább rendszerezett formában református vallási nevelést kaptam, konfirmáltam is. Az egyik nagyszülőm azonban vallását gyakorló katolikus volt, és kisgyerekként sokszor vitt engem katolikus templomba, sokat beszélt nekem a katolikus vallási elvekről. Ezen túl, volt a családban magát ateistának valló felnőtt is, ez a körülmény is különös perspektívát adott a vallásokról, hitről való tapasztalatszerzésem során. Mindazonáltal, a református protestantizmus volt számomra a leginkább meghatározó és mértékadó gyerekkoromban.

Amit kiemelhetnék, az például a Biblia tanulmányozásának fontos szerepe: vagyis az elvárás, hogy a nézeteink kialakításakor nézzünk utána a dolgoknak, a véleményünk legyen minél inkább alátámasztott. A protestáns kifejezés pedig arra utal, hogy találjuk meg a fennálló rendszerben a hibákat, és tiltakozzuk ellene. Illetve, törekedjünk az újításra, vagyis a reformokra, ha szükségesnek látjuk.

Mikor és miért távolodtál el az egyháztól?

Tizenéves koromban, néhány évvel a konfirmációt követően távolodtam el, a kilencvenes évek legelején. Valóban egy folyamatról volt szó, amely lassan, de eléggé egyértelműen alakult, nem pedig egy nehezen meghozott döntésről, egyik-napról másikra történő szakításról. A háttérben sok, egymással bizonyos mértékig összefüggő ok áll. Két tényezőt emelnék ki: egyrészt, nem láttam az egyházamban a potenciált, illetve hajlandóságot arra, hogy progresszív társadalmi küldetést vállaljon, bármilyen területen. Hozzá kell tenni, hogy nyilván korlátozott volt a rálátásom a folyamatokra: csak egy kis szeletét láthattam az egyházi életnek, azt is csak egy tizenhárom-tizennégy-tizenötéves kamasz békaperspektívájából. Itt jegyezném meg, hogy valamelyest összehasonlítási alapot nyújtott mindaz, amit az NDK-ban, majd az egységesülő Németországban láttam az evangélikus egyház társadalmi szerepét illetően. Úgy adódott ugyanis, hogy gyerekként viszonylag sok időt töltöttem Kelet-Németországban, evangélikus lelkészcsaládok vendégeként. Még az én békaperspektívámból is láthatóak voltak a különbségek:

az evangélikus egyház nemcsak a politikai ellenállás terén vállalt bátor szerepet az NDK-időkben, de hangsúlyosan napirendre tűzött egy sor időszerű társadalmi kérdést is, például a környezetvédelemmel vagy a fogyatékos emberek befogadásával kapcsolatos kérdéseket, és ezekre haladó szellemben keresete a választ. Magyarországon ilyesmit nem tapasztaltam akkoriban.

A távolodást meghatározó másik fontos tényező az volt, hogy a személyes fejlődésemet, kibontakozásomat illetően sem láttam perspektívát a református egyház, illetve az általam ismert református ifjúsági szerveződések keretein belül. Sőt, egyre inkább úgy éreztem magam ezekben a körökben, mintha tilalomfák sűrű erdőjébe kerültem volna.

Hogyan látod: milyen lehetőségei és hatásai lehetnek az egyházaknak, gyülekezeteknek a társadalmi felelősségvállalás és szolidaritás területén?

Visszatérve a protestantizmus és a reformáció kifejezések kapcsán említettekre:

szeretnék olyan protestáns egyházakat látni, amelyek nem csak a történelmi múlt részeként becsülik meg a társadalmi hibák elleni, kritikus fellépést és a jobbító célú újításokat, hanem eleven örökségként, követendő elvként tekintenek minderre.

De nemcsak a protestáns egyházaknak, de más keresztény vagy nem keresztény közösségeknek is óriási szerepe lehet a nyitott, befogadó társadalom megvalósítása és a szolidaritás kifejezése terén. Arra, hogy így is lehetne, világviszonylatban megannyi példát láttunk, illetve láthatunk ma is.