Csekély és inkább szemérmes társadalmi szolidaritásról beszélhetünk, ha a hajléktalanok kerülnek szóba. A térség társadalmaiban elsősorban a hasonló problémákkal küzdők számíthatnak egymás támogatására, illetve megértésére, de a végképp peremre szorultak már nem tartoznak ebbe a körbe. Kelemen Annával, a Hajléktalan szállók: a jelenlegi rendszer egyetlen előnye az, hogy van című korábbi cikkünk szerzőjével, az evangélikus fenntartású Oltalom Szeretetszolgálat munkatársával készült interjú.
Szöveg: Nagy Miklós | Forrás: oltalomszolgalat.hu
Fontos feladat ma Magyarországon a hajléktalan ellátás?
Talán ezt jól illusztrálhatja az a „balhé”, ami akkor volt, amikor törvényi és karhatalmi erőszakkal akarták eltüntetni a hajléktalanokat az utcákról, közterekről. Akkoriban elég komoly figyelmet szentelt erre a sajtó, a politika, a hajléktalanok érdekeit képviselő szervezetek, de a társadalom jelentős része észre sem vette.
Arra gondol, hogy a társadalom döntő része szintén azt szeretné, ha nem kerülne a szeme elé a hajléktalanok problémája, pontosabban, maga a hajléktalan ember sem?
A legtöbben akkor találkozunk egy hajléktalan személlyel, amikor kikerüljük az utcán. Ennél többet nem tudunk róluk és nem is szívesen szeretnénk többet tudni, éppen ezért sokszor a problémából is csak ennyit látunk, ami azért egy igen kicsike része a hajléktalanság valódi problematikájának. De legtöbben azt szeretnék, ha nem kellene kerülgetni az utcán a hajléktalan személyeket, és kész.
Miközben, gondolom, elvárható lenne valamilyen szintű társadalmi szolidaritás?
Ideális esetben elvárható lenne, miközben a kelet-közép európai társadalmi realitás nem ez.
Ez képesség kérdése?
Alapvetően azokkal tudunk szolidárisak lenni, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi, vagy van valamilyen közvetlen kapcsolat. Ezért vált ki például ekkora társadalmi szolidaritást a tanárok ügye. Mindenkinek volt tanára, vagy van-volt iskolás gyermeke, unokája, vagy van a családban tanár.
Ha ugyanezt a hajléktalanokra próbáljuk kivetíteni, akkor megállapíthatjuk, hogy a hajléktalannak nincs, mert nem is lehet kiterjedt kapcsolatrendszere, kapcsolati hálója.
Vagyunk mi, a normakövető emberek, akik keményen dolgozunk a saját problémáink elhárításán. A magunk, vagy a közös problémáinkkal mindjárt kialakul valamiféle szolidaritás egymás irányába. Mint pl. a hitel-gondok, ahol rögtön észrevesszük egymás bajait, mert talán várunk is valamilyen támogatást a másik hasonló bajban lévőtől. Na, de kinek van otthon hajléktalanja? Ezért is van az, hogy kevéssé vagyunk képesek átérezni az ő helyzetüket.
Olvassa el a Kelemen Annával készült teljes interjút az oltalomszolgalat.hu-n.
Névjegy
Kelemen Anna Gyöngy: szociológusi alapvégzettségét 2010-ben szerezte, ezt követően filozófiával és művészettel kapcsolatos tanulmányokat folytatott, jelenleg pedig európai szociálpolitikákat (MA) hallgat. 2010-ben költözött Nyíregyházára, azóta, az Oltalom Szeretetszolgálat szakmai referense és 2013 óta minőségirányítási vezetője.
Fotó: Szőcs Tekla
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.