Kötőszó

Mi a templom: Isten háza vagy az emberek háza? Mire való? Mi az, amire nem? A vélemények ezzel kapcsolatban ellentétesek és – ennek megfelelően – nem mentesek a feszültségektől.

Szerző: Hardmeier Júlia

Ha az a meggyőződésem, hogy a templom épülete „szent és sérthetetlen”, Isten háza (tehát, hogy ő valójában ott lakik), akkor nemcsak hatalmas felháborodással, de fájdalommal is követem a „liberális nyugat” híreit, hogy egyre több templomot adnak ki nem egyházi aktivitások színteréül. Felháborodom, hiszen ez Isten háza! Ez az épület Istentiszteletre való és másra nem! Amikor oda megyek, a legszebb és legtisztább ruháimat veszem fel és a lehető legjobb tudásommal megpróbálom Istent és a házát tisztelni (vö. Mt 21,13; Jn 2, 17 és 1Kir 5, 4-5).

Mások viszont azt gondolhatják: mindegy, hogy az Istentisztelet egy utcán, egy dómban, vagy épp valaki otthonában történik, mert az Istentisztelet attól Isten (valódi) tisztelete, hogy Istent tisztelni akaró emberek egybegyűlnek. Emögött az a gondolat áll, hogy „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük [t.i. Jézus]” (Mt  18,20).

Az egyház jelenléte nem az épülettől függ, ahol összegyűlnek, hanem az emberektől, akik az egyházat alkotják (többek között: 1Kor 12, 27; 2Kor 6, 16; Ef 4, 1-16 és 1Pét 2, 5 alapján).

A szakrális-szekuláris elkülönítés talán onnan eredeztethető, amire a Biblia számtalanszor és sok formában utal, hogy a keresztényeknek valahogy ebben a világban szentnek, azaz elkülönítettnek kell lennünk. Ez persze önmagában problematikus, hiszen első látásra úgy tűnhet, mintha kellene lennie egy jól kimért vonalnak, ahol a szekuláris véget ér és a szakrális elkezdődik. Ennek példái lehetnek a templom „szentsége” és funkciója körül zajló viták is. A templom szent hely, ezért alkalmas arra, hogy az Istennel találkozzak benne. Amikor oda járok, én is azonnal (automatikusan) megszentelődöm. Úgy érzem, az emberi lélek természetes vágyódása, hogy létezzen egy ilyen hely! Teljesen érthető igény ez, hiszen Isten teremtményei vagyunk, és vágyódunk a közelségére, viszont nem könnyen vesszük észre a mindennapokban.

Szükségünk van viszont a terek funkcióira: a hálószoba az alvásra való, a nappali az közösségi élményre és a pihenésre, a konyhában főzök, de az irodában tanulok vagy dolgozom. Természetesen előfordulhat, hogy néha a nappaliban elalszom, vagy a konyhában  tanulok, de a legkönnyebb, ha az íróasztalomnál, ahol arra minden rendelkezésemre áll, hogy eredményesen tanulhassak. Így a templomnak is van egy sajátos, bizonyos értelemben elkülönítettsége, viszont a funkciójában és nem a lényegében. 

Annak a nézőpontnak, hogy a templom elkülönített hely (olyan értelemben, hogy szent), éppen az ellentétét olvashatjuk ki a Szentírás soraiból. Egyrészt az Isten háza megnevezés, a Szentlélek elküldésével és befogadásával átkerült az épületről az emberi testre (1Kor 6, 19). Másrészt pedig azt, hogy az ilyen emberek gyülekezete A gyülekezet és az a hely, ahol összegyülekeznek A templom. Isten ereje nem a falakban van, hanem a Test Tagjaiban: a szó távoli értelmében, de a szó legszorosabb értelmében is. Ez viszont hatalmas dolgokat jelent, amik nagy felelősséggel is járnak:

ha az Isten jelenléte nincs helyhez kötve, akkor a templom élő, mozgó, érző remény azok számára, akik úgy vélik, nem találhatják meg Istent a mindennapokban. Krisztus követői lehetnek az élő, mozgó, érző remény azok számára, akik Istent éhezik az életükben.

Ilyen értelemben pedig, a Szentírás fényében: Isten nem egy házat választ ki magának, az összes többit kizárva, hanem mindegyikre igényt tart. A szó legszorosabb értelmében minden az övé az Univerzumban, ezért nem az a kérdés valójában, hogy egy templomban szabad-e filmet nézni, ping-pongozni vagy akár táncolni, hanem, hogy én vajon filmet nézve, ping-pongozva vagy táncolva bizonyságot teszek-e arról, hogy a Szentlélek temploma az én testem? Azaz: él-e bennem az, aki számára épült valójában ez a „ház”?