Maja története a felnőtté válás, a reményvesztettség, a bizalom, a kötődés és az elszakadás filmje. Arról beszél, hogy az előítéletekkel semmire sem megyünk. Hogy az élet nem fekete-fehér. Nincs jó oldal és rossz oldal, hanem emberek vannak egyedi múlttal, egyedi élettel, saját sebekkel, környezettel és hatásokkal. Kritika Horváth Lili Szerdai gyerek című filmjéről.
Szerző: Zászkaliczky Zsuzsanna
Hováth Lili első nagyjátékfilmjét a napokban kezdték vetíteni a magyar mozik. A Szerdai gyerek idáig négy rangos nemzetközi filmfesztiválról hozott el díjakat. A vetítéshez jótékonysági akció társul: a mozik előterében nevelőintézeti fiatalok számára gyűjtenek ruhákat. Jó ezt előre tudni, hogy ne üres kézzel érkezzünk.
A főszereplő Majának (Vecsei Kinga), az intézetből nemrég kikerült fiatal lánynak kevés a veszteni valója. Kevés – és mégis sok. Úgy nőtt fel, hogy ami nekünk, páholyból bámulóknak talán kevés, neki nagyon is sok. Kötődései és kötöttségei sokunk számára ismeretlenek. Szerencsétlen vagy esetlen próbálkozásainak egyetlen célja van: megszerezni szintén nevelőotthonban élő kisfia (Krisztián: Kovács Ede) felügyeleti jogát. Eközben – az amúgy szűkszavú és visszafogott gesztusokkal dolgozó, finom jelzésekből építkező jelenetekben – sok mindenről értesülünk: Maja örökös anyavárásban telt gyermekkoráról, megalázó párkapcsolatáról gyermeke apjával, a telepiek kilátástalan életéről, a jó szándékú, ám megfáradt intézeti nevelőkről és arról, hogy időnként mintha látszana a kiút. A páholyban ülve fel sem fogjuk, micsoda erő és elszántság kell ahhoz, hogy a kiút valóban járható út legyen.
Maja gyönyörű, fiatal, egyszerre elszánt és vágyakozó, ártatlan és romlott lány. Amikor szerdánként meglátogatja a kisfiút az intézetben, szinte önfeledten játszanak: két gyerek fogócskázik. Amikor viszont kell a pénz, mert baj lesz a hitellel, lazán posztol a kocsikat feltörő régi haveroknak. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez is. Kilátástalan helyzetben találkozik Maja a Bejárat mikrohitellel, és elhatározza, mosodát nyit a szegénytelepen.
A mikrohiteles csoport emberséges és érzékeny, makacsul türelmes felügyelője János (Thuróczy Szabolcs). A másik világ tagja. Óriási szakadék húzódik a két világ között. Pedig – finoman szólva – ők, a ”többségi társadalom” tagjai sem a felső tízezerbe tartoznak. Mindegyiknek megvan a maga múltbeli elhajlása, a maga frusztrációja, a maga „intézete”. A szakadék már a szereplőválogatásban is testet ölt: Maja és a telepiek megformálói – egyébként zseniális – amatőrök vagy ismeretlen színészek (Németh Annamária például), a másik világ epizód-figuráit pedig profik (Börcsök Enikő, Dér Denisa, Lukáts Andor) játsszák. És nemcsak azért nem értik, vagy nem jól értik egymást, mert a telepiek szókincse szegényes, és jassznyelvet használnak, hanem mert az agresszív kommunikáció minden közeledést megnehezít. Nem építhető ki az alapvető bizalom sem, ha az egyik fél minden kérdést és megjegyzést támadásnak vélve folyton visszatámad.
Maja, de jórészt a többiek sem tanulták meg, hogyan fejezzék ki az érzelmeiket, milyen a pontos kommunikáció, hogyan lehetnek bizalommal mások felé, és hogyan nyerhetik el másokét.
Maja ráadásul még az anyai példa hiányától is szenved, pedig anya, és jó anya akar lenni. Amatőrök és profik, telepiek és a többségi társadalom tagjai: a két világ elbeszél egymás mellett. Meglehet, a kis Krisztián némasága (amit apja ráadásul ki is gúnyol) éppen ezt a kommunikációképtelenséget jeleníti meg.
Mégis van mégis. Vannak telepiek (Böbe, Gyufa), akikben legalább az igény felébred a jobbra. Az emberibbre, a tervezhetőre, a biztonságosra. Erre hajt Maja is, hiszen ez az egyetlen esélye.
De a lány története nem merül ki pusztán abban, ami a mozivásznon pereg. Maja története nem (csak) lineáris, gyönyörűen fényképezett (operatőr: Maly Róbert) képkockák sora. Bár Maja állami gondozásban nevelkedett, a film nem az állami gyermekintézetekről szól. Ugyanígy nem szól a mikrohitelek politikai hátteréről sem, így hát nem társadalmi igazságtalanságokat feszegető szociálpolitikai alkotás.
Maja története a felnőtté válás, a reményvesztettség, a bizalom, a kötődés és az elszakadás filmje. Azt mutatja meg, hogy milyen rettenetesen nehéz megtalálni a csatornát a teljesen különböző szociokulturális háttérrel rendelkezők között. Arról beszél, hogy az előítéletekkel semmire sem megyünk. Hogy az élet nem fekete-fehér. Nincs jó oldal és rossz oldal, hanem emberek vannak egyedi múlttal, egyedi élettel, saját sebekkel, környezettel és hatásokkal.
A film – szerencsére – nem együttérzésre hív, hanem megértésre, nem az előítéletek tagadására, hanem a lerombolásukra. Bár nagyon csúnya dolgok történnek, ítélet nincs. Legalábbis nem a filmben. Az ítéletet először magunk felett mondjuk ki.
Míg a kilátástalanság ellenére számos – akár előre sejthető – apró csoda, csodácska történik, a film végén a megoldást jelentő nagy csoda elmarad. Az utolsó pillanat egy kicsit hosszabb lehetett volna. Hogy pár másodpercünk még jusson a kicsi fiú égkék tekintetébe kapaszkodni, amelyben remény csillan egy teljesen vesztettnek látszó helyzetben. Higgyük, hogy majd a 93. perc után! Hinnünk kell abban, hogy van átjárás a két világ között.
A szerzőről:
Zászkaliczky Zsuzsanna (1964) – az Evangélikus Országos Múzeum művészettörténész-muzeológusa és múzeumpedagógusa, a Credo evangélikus folyóirat főszerkesztője.
Fotó: Port.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
