Kötőszó

Az utóbbi 20 évben tízezrek fulladtak a Földközi-tengerbe olyanok, akik háborúk, éhínség, zsarnokság elől menekültek egy emberibb élet, vagy egyáltalán élet reményében. Az elmúlt hónapok menekültáradata különösen is sok áldozatot szedett. Kiszolgáltatott emberek tömegét csalták lépre emberkereskedők, gonosz indulattól vagy éppen előítélettől vezérelt emberek szándékosan vagy akaratlanul a méltóságuktól fosztották meg a menekülteket, illetve baleset és betegség következtében sokan haltak meg útközben. Valamennyi áldozatra kegyelettel és imádságban emlékezünk ebben az órában oly módon, hogy az ő sorsukat különösen is a gyermekek kiszolgáltatottságának és tragédiájának tükrében érthetjük meg.

Fabiny Tamás evangélikus püspök prédikációját közöljük, amely elhangzott a Sant’Egidio (Szent Egyed) Közösség ökumenikus imaóráján 2015. november 22-én Budapesten, a józsefvárosi Szent József templomban.

„Kisgyermekeket vittek Jézushoz, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba. Ekkor átölelte, és kezét rájuk téve megáldotta őket.” (Mk 10,13-16)

Jézus szava nyomán elsősorban a gyermekekről emlékezünk meg. Azokról, akik a Közel-Keletről, Afrikából vagy a világ bármely tájáról útnak indultak a háború és terror, vagy éppen a szegénység és az elviselhetetlen körülmények elől. Az a remény hajtotta őket, hogy valahol távol új hazát találnak. Az egyiket édesanyja vitte úgy, hogy kicsinyét kendővel erősítette magához. A másikat az apa cipelte a hátán. A századikat a testvére tolta egy rozzant babakocsiban, az ezredik pedig egymaga indult a végtelennek tűnő útnak.

Láttuk őket Budapesten, a Keleti pályaudvaron, vagy a röszkei vágányokon botladozva. Nagy szemeket meresztve néztek ránk az autóbusz vagy a vonat ablakából. Szüleikhez bújva keresték a biztonságot és az oltalmat. Nagy ritkán mosolyogtak és integettek is.

Nekik valóra vált a reményük. Mint ahogy talán megmenekült az a szír kisfiú is, aki az aleppói bombázásokban szenvedett súlyos égési sebeket, és aztán több határon átjutva a Bethesda kórházban kapott ellátást. És talán célhoz értek azok a kicsik is, akiket szüleik a kerítés alatt, szögesdrótok között menekítettek át egy olyan világba, amelyre mint az ígéret földjére tekintettek.

És láttuk azoknak a képeit is, akik nem érhettek célhoz, akik belehaltak a reménybe. Soha nem fogunk szabadulni a 3 éves Aylan Kurdi kis testének látványától, amint ott fekszik a török tengerparton. Bátyja és édesanyja is odavesztek, amikor a menekültekkel teli csónak elsüllyedt az Égei tengeren. Gonoszak voltak az emberkereskedők, közömbösek a hatóságok és talán felelőtlen az apa. A kis Aylannak ebben a korban játszadoznia kellene egy biztonságos környezetben, vagy felszabadultan szaladgálnia a tengerparton. Ehelyett ő kis arcával lefelé fekszik. Ő már néma csendben van, csak a tenger hullámai morognak vészjóslóan. Aylan derékban felcsúszott piros pólóban, kék nadrágban, barna félcipőben. Mintha csak aludna.

És tudjuk, hogy legalább négy gyerek volt abban a hűtőkocsiban is, amelybe ugyancsak haramia embercsempészek 71 szír és afgán menekültet zsúfoltak be, és akiknek esélye nem volt a túlélésre. Hiába sikoltozta az anyák, sírtak a gyerekek, dörömböltek a férfiak.

Ismerjük jól ezeket a sorsokat Ilyenekről olvasunk már Jeremiás könyvében is: „Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai” (Jer 31,15). Ráhel azóta is siratja gyermekeit… És ma is halljuk a sareptai özvegy szomorú hangját, amikor így szól: „Csak egy marék liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk.” (1 Kir 17,12). És halljuk a kánaáni asszony sikolyát: „Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek!” (Mt 15,22), vagy a kétségbeesett apa szavát: „Uram, könyörülj a fiamon!” (Mt 17,15), vagy a zsinagógai elöljáró kérését: „A leányom most halt meg, de jöjj, tedd rá a kezed, és élni fog” (Mt 9,18). A kánaáni asszony, a rémült apa és Jairus, a zsinagógai elöljáró egyaránt Jézushoz fordultak. Talán már hallottak az ő csodáiról. Csakis benne hittek. Ismerték az ő szavát: „Engedjétek hozzám a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa.”

De Jézus mást is mond. Egyik mondata még szelíden cseng: „Aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, az engem fogad be” (Mt 18,5), a következő szava azonban már határozottan figyelmeztet: „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik” (Mt 18,6).

Uramisten, annyi malomkő nincs a világon, amennyire itt szükség lenne!

Jézus saját tapasztalatból is beszél. Hiszen még csak kisfiú volt, amikor Heródes és pribékjei őt is megbotránkoztatták. A szent családnak is menekülnie kellett a fegyverek és a veszély elől. Migránsok voltak. A Gondviselés tervében az szerepelt, hogy nekik életben kellett maradniuk. De ettől kezdve tudta Jézus, mit jelent a számkivetettség. Hogy a rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs fejét hova lehajtania.

Ennek a Jézusnak a sorsa ismétlődött meg azoknak a szenvedésében, akik az ókorban a keresztényüldözés, a középkorban pogromok közepette éltek. Amikor 1944-ben a koncentrációs tábor elől, 1956-ban a szovjet tankok elől menekült a család. Volt, aki célba ért, de akkor is volt, aki belehalt a reménybe. És nem tudjuk életben maradt-e az a párizsi fiatalasszony, aki a terroristák elől menekülve egy ablakpárkányon kapaszkodott, és közben sírva mondta: „Gyermeket várok!” Vajon megmenekült-e ő és magzata?

Ráhel siratja gyermekeit, a sareptai asszony fájdalmas szedegeti a rőzsét, Aylan pedig ott fekszik arccal lefelé a tengerparton.

Hinni szeretnénk, hogy nem halt meg, csak aluszik. Arra gondolok, hogy hogy mielőtt így lefeküdt, egyszerű szavakkal imádkozott: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem. De a tied nyitva, atyám, amíg alszom, vigyázz reám…”

Urunk, fogadd magadhoz a kicsi Aylant. És vigyázz, jobban vigyázz az ő kis testvéreire! Hogy nekik ne kelljen így feküdniük a tengerparton, kiszáradt földön, szögesdrótok alatt, romok között. Hogy ne zuhanjanak le az ablakpárkányról oly módon, hogy az anyai test koporsóvá váljon a számukra.

Add, hogy a végtelenül hosszú éjszakában jó szívvel tudjunk így imádkozni: „Mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. Ámen.”

Az evangélikus.hu beszámolója az alkalomról itt olvasható: Huszonhatezer áldozat a remény útján – Ökumenikus imaóra az elhunyt menekültekért

Fotó: innen