25 év alatt még nem született egységes narratíva 20. századi egyháztörténetünkről, mégha a részeredmények igen jelentősek is. De kétségbeesésre nincs okunk, mert az „alulról” induló kezdeményezések pezsgése révén sok-sok értékes publikáció született. Püspöki, lelkészi önéletírások, naplók, visszaemlékezések, életrajzi kötetek, interjúsorozatok, dokumentumgyűjtemények - szóval van mit levenni az „evangélikus” feliratú polcról is.
Szerző: Mirák Katalin
Egyháztörténészek tartottak nemzetközi tudományos konferenciát október végén a Körös-parti Párizsban. De nem a patinás történelmi belvárosban, hanem a Ceausescu-diktatúra építészeti ízléstelenségeit még magán viselő, mára mégis élhetővé szelídült kertvárosban, a Posticum épületében. A vendégház keresztyén szellemiségű kulturális, ifjúsági és pasztorációs központként definiálja magát, és az étteremmel, színvonalas szállási lehetőséggel, kápolnával rendelkező épületegyüttes valóban kiválóan alkalmas konferenciák rendezésére is.
A „nemzetközi” jelző ezúttal sajátosan izgalmas összetételt jelentett, mert az előadók és a hallgatók a román, az erdélyi magyar és szász, illetve a magyarországi egyháztörténet-írás jeles művelői voltak. De a konferencia szervező intézményei is a csakis Erdélyben körvonalazható „nemzetköziséget” testesítették meg.
A Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet (Nagyvárad), az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (Budapest), a Pécsi Egyháztörténeti Intézet, a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség (METEM, Budapest) és a Szacsvay Akadémia (Nagyvárad) pénzt, paripát, fegyvert, ételt-italt, erdélyi szíveslátást nem sajnálva idén immár az ötödik nagyváradi szakmai fórumot rendezte meg közösen.
A konferencia idén három napon keresztül historiográfiai mérleget vont, és az - elsősorban a 20. századra irányuló - egyháztörténeti kutatások új irányait igyekezett kijelölni. Előadások, pódiumbeszélgetés, könyvbemutató, virtuális máramarosszigeti börtönmúzeum-bejárás éppúgy volt, mint kötetlen szakmai diskurálás, ötletelés, tapasztalatcsere a szatmári szilvapálinkával köszöntött reggeleken, vagy ízes vörösbor mellett éjszakába nyúlóan.
A konferencia regestrumot készített arról, hol tart ma az egyháztörténetírás a szűkebb-tágabb magyar hazában, milyen eredményei születtek, s mely hiányok mutatkoznak mind a mai napig e szakterületen. Bemutattak néhány „újszülöttet”, így a korábbi nagyváradi konferenciák anyagát tartalmazó köteteket, és a katolikus zsinatkutatási program legújabb kiadványát (Adriányi Gábor: Az 1863-as kalocsai tartományi zsinat). Nagy figyelmet kapott a konferencián Balogh Margit (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont) szinte még nyomdameleg, monstre Mindszenty-monográfiája.
Csupán felszínes lapozgatás révén is hamar látszott, hogy az élvezetes stílusban megírt, színes képekkel illusztrált könyv a nem katolikus olvasók számára is igen ajánlott. Ha másért nem, a katolikus egyházfőnek a protestánsokhoz való, riasztóan elutasító viszonyulásáról szóló részletei miatt. Tanulságos, kijózanító - a 2017-re készülődés protestáns hevületében különösen is.
A szervezők nagylelkű meghívásának hála, hallgatóként én is végig ülhettem a rendezvényt. Magamban közben én is szorgalmasan vonogattam a mérleget: hol tartunk a magunk 20. századi egyháztörténetének megírásában. Hazai evangélikus tényfeltáróként különösen is tanulságos volt hallani a román, az erdélyi szász, az erdélyi magyar evangélikus, unitárius és református kutatók, lelkészek véleményét és tapasztalatait a romániai rendszerváltás utáni egyházi közelmúltkutatás eredményeiről és hiányosságairól. Hannelore Bayer Nagyszebenből például a „Romániai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház és (az igazságfeltáró) történész bizottság meg nem szervezésének okairól” beszélt. Pál János unitárius lelkész pedig egyháza közelmúltkutatási programjának a fejleményeit, eredményeit és főbb szempontjait ismertette. (Meglepődve fedeztem fel, hogy a lelkészegyesületük által 2001-ben megfogalmazott alapelvek kísértetiesen hasonlítanak, sőt helyenként szó szerint megegyeznek a mi tényfeltáró munkánk irányaival.)
Az utóbbi 25 év katolikus és protestáns egyháztörténet-írásának jellegzetességeit Szabó Csaba (MNL Országos Levéltár), és Földváryné Kiss Réka (Nemzeti Emlékezet Bizottsága) összegezte. Áttekintésük jó lehetőséget adott az összehasonlításra is.
A „szomszéd fűje mindig zöldebb” téveszméjét félretéve úgy tűnik: bár a katolikus „aratnivaló” nemcsak sok, de - a katolikus kollégák bevallása szerint - beláthatatlanul és nyomasztóan temérdek, azért „munkás” is akad. (S az arány talán jobb is, mint protestáns viszonylatban.)
Továbbá a személyes elkötelezettség és az egyéni kutatói indíttatás mellett a katolikus témájú közelmúltkutatás sok esetben intézményi hátteret is tudhat maga mögött, így egyetemek, kutatóintézetek köré szerveződve folyhat a munka.
Ezzel szemben Kiss Réka a protestáns egyháztörténet írás széttöredezettségéről beszélt. Közös jellegzetességként említette, hogy „nagyegyházi” háttértámogatás híján a közelmúlt feltárását jobbára „egyszemélyes intézményként” működő kutatók (pl. dr. Kósa László, Szépfalusi István) végzik/végezték, elkötelezett egyesületek támogatják/támogatták (pl. Théma, OLBK, MEVISZ), vagy családok, lelkészek, gyülekezetek magánkezdeményezésként folynak. Mindez igaz az evangélikus egyháztörténet írás legutóbbi évtizedeire is, rendszerváltáson innen és túl. De kétségbeesésre nincs okunk, mert az „alulról” induló kezdeményezések pezsgése révén sok-sok értékes publikáció született. Püspöki, lelkészi önéletírások, naplók, visszaemlékezések, életrajzi kötetek, interjúsorozatok, dokumentumgyűjtemények - szóval van mit levenni az „evangélikus” feliratú polcról is. De említhetnénk az alapos háttérkutatásokra épülő egyháztörténeti kiállításokat is, amelyek a műfaj tünékenysége dacára maradandó nyomot hagynak a múzeumlátogatóban.
És talán meglepő, de e folyamatba kapcsolódik be - szándéka szerint szervesen! - a 2005 óta folyó tényfeltáró munka is, amely az eredeti megbízatást kezdettől fogva jóval szélesebben értelmezve nem szűkült le az állambiztonsági kapcsolatok megismerésére, s nem csupán „ügynökökre vadászik”.
A kutatás 1945 utáni időszak egészét igyekszik vizsgálni: az evangélikus egyház és a pártállami rendszer közti összefüggéseket, a kapcsolatrendszert, a működési sajátosságokat, teológia és egyházpolitika viszonyt, a korszak jellegzetes egyházi alakjait és közismert vagy még ismeretlen történeteit tárja fel, megbízatásához híven természetesen az állambiztonsági szempontú megközelítés dominanciája mellett.
Ha valaki már olvasta, láthatja, hogy e koncepciót tükrözi a tényfeltáró bizottság által indított Háló-sorozat második kötete.
Minden jelentős evangélikus egyháztörténeti (rész)eredménnyel együtt is jócskán lehet azonban hiányérzetünk, hiszen 25 év alatt nem sikerült összefogni és egy irányba terelni a közelmúlt feltárására irányuló lelkesedést és szakmai felkészültséget. 25 év alatt egységes narratíva sem született még 20. századi egyháztörténetünkről. Lehet, meg sem születik addig, míg valamely, „hivatalból” tudományos kutatásokat (is) folytató intézmény - levéltár, hittudományi egyetem - fel nem vállalja ennek terhét. Bár, én mostanában leginkább egy evangélikus kutatóintézetről álmodom…
Szerzőről: Mirák Katalin (1966) – történész, kutató. A Magyarországi Evangélikus Egyház tényfeltáró bizottságának tagja. Szakterülete a hazai evangélikus egyház 20. századi története, különös tekintettel az állam és az egyház közti nyílt és titkos kapcsolatok vizsgálata az 1945 utáni pártállami időszakban.
Fotó: innen
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
