Kötőszó

Állam és egyház viszonya napjaink egyik legtöbb vitát és ellenérzést kiváltó kérdése. Cikksorozatunkban ennek a szövevényes kapcsolatnak és történelmi tapasztalatoknak járunk utána Kertész Botond történész segítségével. Sorozatunk második részében a magyar állam és az evangélikus egyház viszonyáról lesz szó – Trianontól a rendszerváltásig.

Szerző: Kertész Botond

Raffay Sándor (jobb szélen) a magyarok első világgyűlésén

Összeomlás után

Trianon az egyház és állam kapcsolatára is hatott. A liberalizmus megrendülése a protestáns egyház háttérbe szorulását is jelentette, a keresztény kurzus kedvezményezettjei a katolikusok voltak. Intézményesen nehéz megfogni ezt a változást, hiszen a felsőháznak továbbra is tagjai maradtak az evangélikus püspökök és felügyelők, a soproni teológia pedig egyetemi fakultás rangjára emelkedett.

Az evangélikusok Trianon legnagyobb vesztesei közé tartoztak. Számarányuk az új országhatárok között tovább csökkent, szellemi hátországuk (a felvidéki városok) nagy részét elveszítették. Nem csoda, hogy az irredentizmus az egyház hivatalos politikájává is vált.

A négy egyházkerületből kettőnek csak a töredékei maradtak meg, a kerületi beosztás mégsem változott. Raffay Sándor püspök számos olyan társadalmi-politikai szervezet tagja volt, amely az elvesztett területek visszaszerzését tűzte ki céljául. Ez a fajta, közvetlen politikai aktivitás korábban elképzelhetetlen lett volna. A „Rend” iránti vágy az egyházat is áthatotta: a püspökök, vagy akár a teológiai professzorok tekintélye megkérdőjelezhetetlenné vált.

Kiáltás suttogás helyett

„Lelkemnek bizonyos nyugtalanságával, bizonyos jogos aggodalmával fogadom el a törvényjavaslatot. Hiszem azonban, hogy ennek a végrehajtása folyamán az emberiesség, a józan állampolgári körültekintés és az állam vezetésével megbizottak nagy erkölcsi és államjogi felelőssége meg fogja találni azokat a módokat, amelyek lehetőleg kevesbítik az egyéni és a családi keserűségeket.” – nyilatkozta Raffay Sándor 1939-ben, a II. zsidótörvény vitájában. A „bizonyos nyugtalanság” jól fejezi ki az evangélikus egyházvezetés viszonyát az intézményesített antiszemitizmushoz, és zsidóüldözéshez.

Az evangélikusok – akár egyházkormányzati határozataikat, akár a sajtójukat nézzük – nem álltak az antiszemita kórus élére, inkább fékezni próbálták az indulatokat.

Amikor a soproni teológiai fakultás 1940-ben, a törvényekre hivatkozva nem vett fel négy zsidó származású jelentkezőt, a püspöki tanács hatálytalanította a döntést. A zsidók helyzetének súlyosbodásával párhuzamosan folyamatosan lazítottak a kikeresztelés szabályait. Raffay Sándor személyes döntése volt Sztehlo Gábor kinevezése 1944-ben a „Jó pásztor” missziói bizottsághoz, amelynek keretében 2000 üldözöttet mentett meg.

Sztehlo Gábor legismertebb portréja, 1947 körül

A faji alapú antiszemitizmus, az egyre embertelenebb bánásmód, a gettósítás, majd a deportálások ellen folyamatosan tiltakoztak az egyházak vezetői. Felirataik hatástalanok maradtak, mégsem fordultak a nyilvánossághoz.A kormány a katolikusok és protestánsok közötti ellentéteket is felhasználta arra, hogy ne szülessék közös egyházi állásfoglalás a deportálások ellen. Helyette készült közös protestáns körlevél, de végül ezt sem olvasták fel a templomokban. Nem tudjuk, hogy lett-e volna hatása a közös fellépésnek, de a mulasztást ez nem menti.

Az egyház ugyan hallatta a hangját, de csak suttogott, amikor kiáltania kellett volna.

Az ÁEH székházának bejárata

Vörös és fekete

A felekezetek közötti teljes egyenlőséget végül a törvény elfogadása után 100 évvel, 1948-tól valósította meg a kommunista államhatalom az Andrássy út 60-ban, a börtönök celláiban, az internáló táborok barakkjaiban és a koncepciós perek tárgyalótermeiben.

Az egyházi és egyesületi vagyon államosítása, az iskolák elvétele, a hittan oktatás ellehetetlenítése, a negyvenes években felvirágzó egyházi élet megfojtása minden egyházat, sőt minden vallásos embert egyaránt sújtott.

Jogilag az 1948-ban aláírt egyezmény szabályozta állam és evangélikus egyház viszonyát. Az egyezmény elvileg állam és egyház szétválasztásáról, valójában az egyház teljes alárendeléséről rendelkezett. Visszatért a türelmi rendelet előtti idő, a nyilvános vallásgyakorlat a templomok szorosan ellenőrzött falai közé szorult vissza, amelyet az 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) teljhatalommal irányított.

1956-1958 között az evangélikus egyház félreállított püspökei – Ordass Lajos és Turóczy Zoltán – visszatérhettek, az egyházi élet fellendült. 1958 után az egyházüldözés a Rákosi korszakhoz képet kevésbé látványos, ám annál hatékonyabb eszközökkel folytatódott. Az anyagi források felett az állam rendelkezett, de még ennél is végzetesebb volt az egyházra nézve, hogy a kulcspozíciók betöltésében az ÁEH-nak volt döntő szava. Az egyház maradék autonómiája is megszűnt, politikai alapon kontraszelektált vezetőinek legfőbb feladata a „létező szocializmus” legitimálása lett.

Elhivatott lelkészek és egyházvezetők feloldhatatlan erkölcsi dilemma elé kerültek: vagy ellenálltak, vagy kivonultak, hogy helyüket lelkiismeretlen karrieristáknak adják át, vagy a körülményeket tudomásul véve megpróbáltak a kompromisszum és a megalkuvás közti „keskeny úton” megmaradni.

A modern állam – legyen liberális, autokrata, vagy diktatórikus – erősebb, mint az egyház, ezért állam és egyház kapcsolata aszimmetrikus. Egyházellenes diktatúrában még a jó és a rossz közötti választás sem volt lehetséges, csak a rossz és a még rosszabb lehetett az egyház útja. Helyesen azonban mindig lehetett dönteni, ha nem is mindig sikerült.

A szerzőről

Kertész Botond (1971) - történész. Az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa, kutatási területe a 19-20. századi evangélikus egyháztörténet Magyarországon. 

Cikksorozat első részét itt olvashatja: Tilt, tűr, támogat – a türelmi rendelettől Trianonig