Kötőszó

A keresztény hit nem magánügy, Krisztus követőinek van közéleti felelősségük is, amely az evangélium igazságának bátor és szeretetteljes képviseletére hív. Keresztényként politikai kérdésekben megnyilvánulva nem ideológiai és párthűségre, hanem evangéliumi hűségre van meghívásunk, kiállva a közjóért és az igazságért. Nem az egyházat kell a politikához, hanem a politikát az evangéliumhoz mérni – erre szeretnénk ráirányítani a figyelmet a politikai kampányidőszak elé és idejére szánt cikkünkkel.

Szerző: Galambos Ádám | Fotó: Anton von Werner: Luther a worms-i birodalmi gyűlésen; Bundesarchiv/Wikimedia

Sokan hangsúlyozzák, hogy a közélet zajában ma a keresztények hangja sokszor túl halk, elnyomja a hangos gyűlölködésé. Ez a halk hang a hiteles és prófétai kiállás hiányára utalhat. Pedig a keresztények igazi ereje abban is rejlik, ha az evangélium igazságát szeretettel és bátorsággal képviselik hétköznapi életükben, családjukban és a társadalomban egyaránt. Hiszen a hit nemcsak személyes viszony Istenhez, hanem abból fakadó közösségi létforma is, amely felelősséget vállal másokért, a gyülekezetért, a társadalomért, a közjóért. Így tekintve a keresztény életnek közéleti következményei is vannak, de mindenképpen lehetnének. A kérdés nem az, hogy keresztényként politizálhatunk-e, hanem az, hogy miként tehetjük ezt hűségesen Krisztus követőjeként.

A politikai közbeszédet azonban ma gyakran nem az igazság keresése, hanem a pártpolitikai érdekekhez való lojalitás határozza meg. A szekértáborok logikája – amely sokszor a másik fél gyanúsításában és kirekesztésében találja meg saját hangját – erodálja a közösségi együttélés bizalmi légkörét. Felelősségünk, hogy keresztényként ne váljunk e logika kiszolgálójává, hanem inkább az igazságot keresve, önkritikát is gyakorolva, a másik felet tisztelve nyilvánuljunk meg a közbeszédben.

Politika ≠ pártpolitika

A szó eredeti, klasszikus értelmében a politika a közjóért való felelős cselekvés – valljuk be, nem hétköznapi – művészete. Arisztotelész óta tudjuk, hogy a politika nem egyszerűen a hatalom megszerzésének és megtartásának technikája, hanem a polisz, a közösség életének tartalmi alakítása. Ebben az értelemben mindenki „politizál”, aki felelős közösségi döntéseket hoz. Ebből következően a keresztények nem vonhatják ki magukat a közéletből, hiszen – bár ellentmondva a meggyőződésükből következő tanításnak – a meg nem szólalással, a közönnyel is politizálnak.

Előfordul, hogy egy keresztény ember politikai véleményét mások automatikusan pártpolitikai elköteleződésként értelmezik, mintha a hitből fakadó közéleti jelenlét csak ilyen formában lehetne hiteles. Pedig az evangéliumi hűség nem egy ideológia, hanem Krisztus követését jelenti. Ha egy hívő a meggyőződését teljesen alárendeli valamely földi irányzatnak, azzal saját tanúságtételének hitelét és a Szentírás szerinti igazodását is veszélyezteti.

A jézusi tanítás mint politikai tett

Jézus fellépése Isten uralmát jelenítette meg, ő nem világi hatalmat kívánt gyakorolni. Nem pártpolitikusként lépett fel – nem kötött szövetséget sem a zélótákkal, sem a farizeusokkal, sem a római hatalommal. Földi életével mégis politizált: megrendítette a társadalmi hierarchiát, asztalhoz ültette a kirekesztetteket és a bűnösöket, szót emelt a hatalmasok igazságtalansága ellen, megmosta tanítványai lábát, és megszólította a társadalomból kirekesztett nőket is. Mindezek külön-külön akár azonosíthatók lehetnének a kor különböző ideológiával, de valójában Jézus élete ennél többet üzen: ő Isten törvényét és evangéliumát hirdette szóban és tettben.

Jézus a szeretet, az igazságosság és a szelídség nyelvén szólalt meg egy olyan világban, amelyet gyakran a kizárás, az erő és az önérdek logikája határozott meg. Ez a fellépés politikai súlyú volt – nem hatalomtechnikai eszközök révén, hanem azok éles ellenpontjaként.

Életével és a kereszten vállalt áldozatával mércét állított fel a közösségi élet számára is: azt a mércét, hogy a hatalom gyakorlása a szolgálaton, a méltóság elismerése pedig a másik ember szeretetén alapul.

Luther a két birodalomról

Reformátorunk tanítása szerint Isten kétféle módon uralkodik a világban. Az egyik a világi kormányzás: az állam, a jogrend, a társadalmi intézmények, amelyek célja a rend és a béke fenntartása. A másik az isteni uralom, amely az evangélium hirdetésében, a kegyelem közvetítésében és a hit ébresztésében valósul meg.

Ez a kettős kormányzás nem verseng egymással, de nem is olvad össze. Az egyház feladata nem az, hogy átvegye az állam szerepét, vagy beolvadjon ideológiai rendszerekbe. Az egyház nem hatalmi tényezőként, hanem lelkiismereti világítótoronyként van jelen: prófétai felelősséggel, a hatalom és minden ideológia kontrolljaként, a peremre szorultak védelmezőjeként. Ez a kettős felelősség nem csupán az egyházra mint „intézményre” vonatkozik, hanem minden hívőre kiterjed.

Amikor a hit cselekvésre késztet

Dietrich Bonhoeffer, a mártírsorsú német evangélikus teológus a náci diktatúra idején világosan megfogalmazta, hogy csak az Isten előtt felelős cselekvés a szabad cselekvés. Bonhoeffer az evangélium igazságát hirdette, etikájának mércéjeként is ezt jelölte meg, és ebből következően vállalt felelősséget a világban tapasztalható igazságtalanságok ellen. Politikai szerepe nem ideológiai elköteleződésből fakadt, hanem abból a meggyőződésből, hogy „az egyház csak akkor egyház, ha másokért van”.

A német lelkész élete és teológiája rámutat arra, hogy a hitnek közvetlen következményei vannak a társadalomban. A kereszténység sem intézményi, sem egyéni szinten nem hallgathat, amikor az igazságtalanság intézményesül, vagy valamilyen ideológiában felszínre tör. Bonhoeffer és a Hitvalló Egyház ma is példa arra, hogy nem az egyházat kell a politikához, hanem a politikát az evangéliumhoz mérni.

Nem hatalom, hanem közjó

A modern politikai teológia – amelynek fontos képviselői Johann Baptist Metz, Jürgen Moltmann, Dorothee Sölle és Robert Benne – azt hangsúlyozza: a keresztény ember hite nem magánügy, hanem nyilvános, társadalomformáló valóság. A politika ebben az értelemben nem azonos a pártpolitikával, hanem tágabb értelemben vett közösségi cselekvés, amelyben Isten igazsága és ebből fakadóan az ember méltósága megjelenik. Vagyis a keresztény hit nem zárható a templom falai közé.

A közélet formálása a hívő ember felelőssége, de nem a hatalom megszerzése vagy elfogult támogatása céljából, hanem az evangélium üzenete és az abból fakadó igazságosság melletti kiállás miatt. A politika emberi tevékenység, amelybe belép a bűn. Ezért van szükség a keresztény tanúságtételre, az evangélium közéleti kérdésekben való képviseletére – és a gyógyításra. Vagyis keresztényként nem ideológiai és párthűségre, hanem evangéliumi hűségre van meghívásunk.

Egyháztörténeti példák

Az egyház története számos példát kínál arra, hogy a keresztények a hatalom birtoklása nélkül is politikai szerepet töltöttek be. A 20. századból is említhetünk emlékezetes eseteket. Gondoljunk csak az egykori keletnémet (NDK) evangélikus egyház lelkészeire és híveire, akik kulcsszerepet játszottak a kommunista rendszer békés megdöntésében. A lipcsei templomokból indult imádságos alkalmak idővel tömeges, de békés tüntetésekké alakultak, és formális hatalom nélkül érték el a változást.

De hazai példákat is említhetünk: Ordass Lajos evangélikus püspök a nácizmus és a kommunizmus idején is megmaradt az evangélium igazságánál, nem engedett sem ideológiai, sem politikai zsarolásnak. Visszautasította a politikai kiszolgáltatottságot, és vállalta a meghurcoltatást.

Apor Vilmos (1892–1945), Győr római katolikus püspöke – akit 1997-ben boldoggá is avattak – az ökumenikus összefogásban bízva lépett fel zsidó testvéreink deportálása ellen. Nőket és gyermekeket bújtatott, és életét adta a keresztény irgalmasságból fakadó cselekedete miatt. Politikája a krisztusi szeretetből fakadt – nem pártpolitikai lojalitásból. Ökumenikus törekvéseinek sikertelensége pedig azt példázza, milyen tragikus következményei lehetnek annak, ha az egyház vezető vagy laikus tagjai a politika nyelvét nem az eredeti, közjóra irányuló értelmében élik meg és gyakorolják.

A történelem ugyanakkor ellenpéldákkal is szolgál: amikor az egyház és annak egyes tagjai politikai ideológiák mögé álltak, elveszítették prófétai hangjukat. Elég csak a kommunizmus idején működő „békepapi” mozgalomra gondolnunk, melynek egyes tagjai a pártállami diktatúra kiszolgálóivá váltak. De említhetjük a Harmadik Birodalom nézeteihez igazodó „Német Keresztényeket” is: egyháznak nevezték magukat, de valójában pártpolitikai tömörülést alkottak, amely a nemzetiszocialista eszméket igyekezett teológiailag alátámasztani, ezáltal eltorzítva az evangélium üzenetét. Ezzel szemben álltak a Hitvalló Egyház tagjai – köztük Dietrich Bonhoeffer –, akik éppen ezzel a torz pártpolitikai „egyházassággal” szálltak szembe, és hirdették a Szentírásból következő, másokért való kiállás szükségességét.

Mit tegyünk?

A keresztény ember küldetése nem az, hogy elforduljon a közélet kérdéseitől, hanem hogy a közéletben is a krisztusi szeretet és igazság tanúja legyen. Nem a pártpolitikai stratégiák szolgálatába kell állnia, nem belesimulnia annak logikájába, hanem a társadalom gyógyítására, az igazságtalanság elleni fellépésre kell törekednie – még akkor is, ha ez szemben áll a különböző pártpolitikai érdekekkel.

Vagyis a keresztények politizálnak, de az evangélium igazságához hűen. A keresztények nem azért szólnak bele a közéletbe, mert hatalmat akarnak, hanem mert felelősséget hordoznak. Mert hisznek abban, hogy az evangéliumnak van mondanivalója a világ kérdéseiről. Luther Márton, Dietrich Bonhoeffer, Apor Vilmos és mindazok példája, akik nem féltek kiállni, arra hív: ne az legyen a kérdés, hogy mit nyerünk a politikával, hanem hogy mit szolgálunk általa.

Luther tanítása ma is aktuális: kettős rendben élünk, de egy szívvel – és ez a szív Krisztusé. Ha nem akarunk a – feltehetően az elkövetkezendő időszakban tovább fokozódó – pártpolitikai megosztást erősítő gyűlölködés támogatói vagy éppen csendes asszisztálói lenni, akkor fel kell ismernünk: mindannyiunk hangja számít. A keresztény lelkületű hang jelenléte környezetünkben és társadalmunkban nem másokra vár, hanem ránk.