Kötőszó

„Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz” – száz éve, 1924 tavaszán írta e versét József Attila. Meghatóan lelkes, friss, boldog sorok egy tizenkilenc éves fiatalember tollából, aki maga is tavaszi születésű: április 11. őrá emlékezve lett a költészet napja. Már itt leteszi nagy költői névjegyét, olvassuk csak a vers második sorát! „A vén Duna karcsú gőzösökre gondol…” Gyönyörű kép, ahogyan azoknak az íróknak, költőknek a metaforikus sorai is, akiket megihletett a várva várt évszak érkezése. A teljesség igénye nélkül most egy kis ízelítőt kínálunk a magyar irodalom tavaszköszöntő alkotásaiból. Stifner-Kőháti Dorottya összeállítása.

Mi történik tavasszal? Márai Sándor szerint – akitől a címben idéztünk – „a föld arculata néhány nap alatt megváltozik, a fák feltűzik zöld gyertyáikat, a földek zölden és sárgán áradni kezdenek: mit gondolsz, az erő, mely ilyen felismerhetetlenül elváltoztatja a világot, áthatja a fákat, földeket, vizeket, nem hat át téged is, tested és lelked, nem alakít, nem öl és épít benned is valamit? Élj nagy figyelemmel, tavasszal.” (Ég és föld)

Akkora gazdagság tobzódik, hogy felsorolni is alig lehet: a szemet gyönyörködtető zöld, a virágok, lombok színpompája, a gyümölcsfák készülődése, a méhek zsongása, a nap erőre kapó sugarai az ember szívét és lelkét is felmelegítik. Örömmel, reménnyel töltik el az élőlényeket – a teremtett világ köszönete hangzik minden tavaszi sorban, dalban, sóhajban a teremtő Istennek. Hiszen a tavasz minden érzékszervünket elkényezteti!

Ma este megéreztem a tavaszt

Fekete István a természettel együtt lélegző íróink egyik legnagyobbika. Az erdő ébredése című írásában ő is Máraihoz hasonlóan fogalmaz: „…ilyenkor már van valami a levegőben, amitől elcsendesedik a fák orgonája, figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök, és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről, hogy már alig férnek bőrükbe. Esténként puha köd leng a patakok ágya felett, különös vajúdó párát lehel föld, amelytől megreszketnek az alvó lepkék bábbölcsőjükben, és álmosan fintorog a mókus meleg téli fészkében.” Megláttatja azt, amit mi is érzünk: „A természet éledése lassú és lágy, mint a simogató anyai kéz.” Majd búgni kezd „a tavasz orgonája”: a vadgalamb.

Budapestet, az ízeket, illatokat, hangulatokat senki nem ismerte és tudta oly szerelmesen megörökíteni, mint Krúdy Gyula. Megérezte a tavaszt is. Remekbe szabott írása, a Boldog aranyifjak májusa Pesten egy vidám majális története, de a Május című írásában megörökítette a mosolygó pesti hölgyeket is, akik „kesztyűiket gombolgatva tavaszi sétára” indulnak. Elmélkedik azon, hogy a tavasz az élet és a halál szezonja, hiszen sok öngyilkosság történik ilyenkor: „Igen, az élet tavasszal a legszebb, de szép sohasem” – mélázik.

A Sneider Fániban szép metaforával indít: „Budapestről az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű, ifjú hajadon a vén Duna partjain, és tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti korzó hölgyeinek.” Elkalauzol Szent Terézia templomához „tíz óra, este, márciusban”, egy enyhe tavasztesten, az évben az elsőn, egy zeneakadémiai koncert krónikásaként. A Pesti levelek egyikében – 1914 áprilisában – pedig ezzel a meglepő fordulattal szól egy hölgyhöz: „Asszonyom, a tavasz nem az én barátom.” Hídon című írásában viszont bevallja: „A tavasz, ami tegnap az utcán járt, asszony képében kísért és megigéz.” A gasztronómiai aspektust se felejtsük: Tavasz című novellájának hőse, egy altábornagy így mereng: „A levegő már oly lágy, oly szelíd és illatos, mint a költők verseiben a szép tavasz, idei csirkének pedig sehol semmi nyoma. Talán nem is lesz az idén?”

A négy évszak című könyvében Márai egyenesen megszemélyesíti az évszakot: „Februári reggel, különös fényjelekkel, háztetőn, erdők felett, az utak víztócsáiban, mintha egy suhanc tükrözne valahol. Ez a suhanc a kamaszodó tavasz.” Illetve lelkendezik: „Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. […] Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. […] Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! […] Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.”

Szép szabad dalokra tanít

„Aki ilyenkor a falak között marad, és hátat fordít a nagy rügyfakadás ünnepének, saját magát lopja meg, mert nem engedi be a feltámadást életébe. […] A tavasz nagy színorgonáján most már mindkét kezével oldja a regisztereket az Orgonista. A zöld színek skálája fölé mindig gazdagabb színdallamok borulnak. […] Nyílik az orgona és ezrével pattannak a cseresznye-, alma-, körtefavirágok bimbói, s mikor az Orgonista az utolsó regiszter kioldása után napszemével végigtekint a tájon, a fehér és rózsás habzás már végigpezseg minden lejtőn a Harkai-dombtól a Vas-hegyig” – örökítette meg a derűs évszakot Becht Rezső soproni költő, elbeszélő, várostörténész, az evangélikus líceum egykori diákja a Soproni évszakok – Tavasz című írásában.

Petőfi a 1848 áprilisában írott, A tavaszhoz című versében mint egy szeretett ismerőst, tegezve szólítja meg az évszakot, s kéri, hozza magával minden kincsét.

Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?
[…]

Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.
[…]

A vers végén Petőfi a szabadság szent halottait siratja; szemfedőül kér rájuk a tavasztól bőkezűen szórt virágokat.
Reményik Sándor, az erdélyi evangélikus költő szívfájdító tavaszról ír Hála című versében, amelyet dr. Nyírő Gyulának, a neves elme- és ideggyógyász-professzornak dedikált 1933 márciusában Hűvösvölgyben.

Szívfájdító tavasz.
És olyan jó.
És olyan jó.
És mégis olyan jó.
Most alkonyul.
A fák
Fínom kis seprő-ágaikkal
Csodás színekbe mártva állanak
Nagy-mozdulatlanul.
Rügy ring az ágon,
Ütemre ring,
Hintáz az ág vele,
Mint duzzadt, hálatelt kis szív, olyan.
Ha pattan
Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon:
Talán elárad az egész világon.
Az alkonyatnak
Felváltva dalolnak

A rádió
S az erdőben egy feketerigó,
S nem vesznek össze,
Összezsonganak.
Tavasz, szívfájdító.
És olyan jó,
És olyan jó,
És mégis olyan jó.
Mert látó lettem újra.
Mert halló lettem újra.
Mert, bár halottaimat hantolom:
Húsvét felé megyek.
Húsvét felé megyek.
Mint zengő szél az ágon a rügyet:
A hála emeli,
Felemeli duzzadó szívemet.
Ha pattan
Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon:
Talán elárad az egész világon.

Lombosodó napos tavaszban

Ha két szóval kellene jellemezni a tavaszi lírát-prózát, bízvást lehet ez az „élni jó” szókapcsolat; megszólal a művekben a játékosság, az öröm. Illyés Gyula Jó májusa a falusi tavasz szépségét énekli meg.

[…]
Tej a sajtárban: zeng, csobog,
habzik az udvarban a zápor.
Állong még egy kicsit a jámbor
felhő, bár mindent leadott.

Süt a nap, fut a sárba ki
gyerek s kacsa… Mignem fölénkbe
téved egy uj felhő-tehénke
s kezdődik megint a zuhi.

Csukás István így ír a Piroslik már a fűz című versében:

Piroslik már a fűz, lebeg,
hintáztatják tavaszi szelek,
borzongás fut a vadvizek
bőrén, tavalyi nád zizeg.

Kiderül, beborul szertelen
a táj, mint iramló életem,
megugrik, vad kanyart vesz az út,
cammogó tél alól kifut.
[…]

Piroslik már a fűz, lobban,
szelíd bánat a dalomban,
kaparászik könnyes izgalom
szívemen, elszorult torkomon.

Az élet szomorú dalai és a tavasz felemelő, sokat ígérő csodája együtt, ugyancsak Csukás István tollából (Április):

Szívem súlyosan csüng, akár
a hurkon fennakadt madár,
mellem dobbanással teli,
s rózsás kézzel utcát, teret
a hancúrozó kikelet
a kéményekig emeli.
[…]

Lombosodó napos tavaszban írja versét Szabó Lőrinc, kimond valamit, ami több, mint amit ember képes megteremteni, s ez is a tavaszba van rejtve:

Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
a szerelem gyökerei hogy isszák.
[…]

Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal:
sebeimből mindig kihajt a friss ág –
[…]

Remény, hit, új kezdet, célok meglátása, erő az induláshoz, a leroskadásból felálláshoz, fény a tisztánlátáshoz – visszatérő motívumok és metaforák a tavaszversekben. Szabó Lőrinc Májusi éjszaka című versében orgona, jázmin és akác illata, a bokrok „lelke” tölti csordultig az éjjel hazatérő költőt. Számára is több ez, mint illatélmény:

[…]
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
[…]

– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

Egy-egy tavaszi vers szinte imádságként szól: gyermeki hála a sejtett vagy tudott, a remélt vagy a hittel átölelt Teremtő felé, akitől mindaz a csoda jő, amit tavasznak nevezünk. Adja Isten, hogy Szabó Lőrinc fohásza, amelyet Tavasz elé című versének zárlataként olvasunk, meghallgatásra találjon:

[…]
Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:

szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!

(Belső fotó: Unspalsh.com)