Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Hogyan neveld a szüleidet?

OK, tudom, provokatív a cím. A nevelésben a szülő szokott lenni az aktív fél, a gyerek meg az, akit nevelnek. Szülőket ritkán nevelnek, főleg a gyerekeik. Bevallom, az ötletet mástól loptam. Steigervald Krisztián generációkutató zseniális előadásokat tart szülőknek, tanároknak arról, hogy milyenek a mai fiatalok, hogyan gondolkodnak, és miért gondolkodnak úgy, ahogyan. És ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor másról sem fog szólni a nevelés, a tanítás, mint hogy a felnőttek idegesek lesznek, és kétségbeesnek, micsoda szörnyű ez a mai nemzedék.

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Freepik.com
smiling-girl-sitting-dining-table-with-her-parents-grandparents-using-cell-phone.jpg

Pedig nem is szörnyű. Egyszerűen más tapasztalatokba nőtt bele, ezért másképpen kell megszólítani. Ami nekem természetes, az neki nem az, amit pedig ő tart magától értetődőnek, az számomra idegen, megtanulni való „élettananyag”. Egyszerűen mert amikor kicsik voltunk, más-más tapasztalat alakította ki a gondolkodási rendszereinket.

Nagyszerűek ezek az előadások. De amikor hallgattam őket, eszembe jutott, hogy nemcsak a felnőtteknek kellene elmagyarázni, hogy milyen srófra jár a gyerek agya, hanem fordítva is: mi lenne, ha egyszer a gyerekekkel értetnénk meg, a szüleik miért olyanok, amilyenek? Mert ha a gyerekek maguk között vannak, sokszor nem értik: hogy tudnak a szülők, a tanárok ennyire szemellenzősök lenni? Miért idegesíti, hogy nálam van a vacsoránál a mobil? Miért zavarja, hogy átugrom a Netflixen az intrót? És hogy egy éjszaka alatt bedarálok egy teljes sorozatot?

És nem csak arról van szó, hogy minden nemzedék átéli a különbségeket. Van olyan kérdés, amely mindig újratermeli önmagát. „Minek rohansz?” – szólt rám apám, mert nem tudta velem tartani a tempót séta közben. És ugyanezt kérdezem én is a fiamtól most, harminc évvel később. Ő kamaszként menne előre, végigrohanná a világot, mint én is annak idején – csakhogy ma már úgy vagyok vele: ha nem rohanok, attól még odaérek, akkor meg minek sietni? És ezt gondolta valamikor apám is. Nincs új a nap alatt…

Illetve van. Mert hogy mit tartok fontosnak, mi a természetes számomra, milyen szemüvegen át nézem a világot, az az életem első éveiben alakul ki. Amilyen világot akkor látok, az úgy belém rögzül, hogy soha senki nem tudja belőlem kiverni. Nem tudok másmilyen lenni. Hogy ez baj lenne? Nem hiszem. Csak akkor baj, ha azt hiszem, ez mindig, minden körülmények között az egyetlen helyes nézőpont. És az sem szerencsés, ha emiatt valaki elítél – a saját nézőpontja felől nézve.

 Fekete-fehér?

„Apu, az emberek régen fekete-fehérek voltak?” – tette föl egyszer a kérdést óvodásként az egyik fiam. Kellett pár pillanat, mire leesett, miért kérdi. Hiszen az összes régi fényképen és filmen fekete-fehérek az emberek! Hát akkor biztosan olyanok is voltak! Teljesen logikus a következtetés. Akkor viszont nekem nem az a feladatom, hogy kis butuskának nevezzem a gyereket, hanem hogy elmagyarázzam: a fényképtechnika akkoriban még nem volt olyan jó, de az emberek ugyanolyan színesek, életvidámak voltak, mint ma: ha ma közénk lépnének, maximum a ruhájukon meg a frizurájukon csodálkoznánk, de rajtuk nem!

A Holt Költők Társasága című filmben egy tanár odaviszi a diákokat a régi diákok fényképeihez: Nézzétek őket! Épp olyanok, mint ti vagytok! Örömeik, álmaik, szenvedélyeik vannak! Nincs szakadék köztetek! Ismerjétek meg őket, és ha megismeritek, megértitek, és társaik lehettek!

child_vintage_photo_92.jpg
Kérdés, hogy mi, pár ikszen túliak meg tudjuk-e érteni, hogy a mi sem születtünk fekete-fehérnek, a mi életünk éppannyira színes, és amikor nem értjük a mai kamaszokat, annak az az oka, hogy más színekkel volt kifestve az életünk – de attól még színes volt! Elhiszik-e, hogy társaik vagyunk az életben?

Ilyenek voltunk…

Szívesen beszélnék egy korábbi nemzedékről, a nagyszülőkről, de az ő gyerekkorukat én is csak elmesélésből ismerem. Maradjunk a középkorúak, a szülők nemzedékénél! Hadd említsek két „színt” a rengeteg közül, amely számunkra beszínezte a világot!

Itt van például az idő. Hétfőn megírtam egy levelet a barátomnak, elbattyogtam a postára, feladtam, ő kedden vagy szerdán megkapta. Örült neki, postafordultával – vagyis csütörtökön vagy pénteken – válaszolt is, én megkaptam hétfőn. Vagyis a kérdés és a válasz között egy hét telt el. Közben mi volt? A várakozás. A türelem. És mintha ez a türelem belénk ivódott volna. Mintha mindenünket lelassította volna a tudat, hogy várni kell. Hiába énekelték rockzenészek, hogy „mindent akarok, de azt most rögtön, mindent akarok, de azonnal” – tudtuk, hogy ez nem lehetséges. Sorozatokat is úgy néztünk, hogy keddenként vetítettek egy részt a tévében, és várni kellett a következőre egy hetet. Megtanultuk a türelmet – jobb híján. A zsigereinkbe égett.

Hogy ez jó volt-e? Nem tudom. Van, amikor jó. Így tudok gyereket nevelni, diákot oktatni – mert tudom, ki kell várni a végéig. Kell ez a türelem, hogy a házasságban tudjak élni, no és kell a feleségemnek is. Ugyanakkor visszatekintve volt olyan szakasza az életemnek, amelyre azt mondom: kár volt türelmesnek lenni, kivárni, türelmetlenebbnek kellett volna lennem, siettetni a dolgokat. Nem tudtam, mert a „türelmesnek lenni”-t tanultam.
Egy másik friss példa. Pár éve megnéztem egy videót, amelyen egy tizenhét-tizennyolc éves kamasz elmeséli, hogyan rúgták ki a suliból. Sejtem, hogy nem volt túl objektív, de hát saját fájdalmát mondta el, ez megbocsátható. Sejtem, hogy nem lehetett egyszerű kamasz, de hát azért vagyunk pedagógusok, hogy a nehéz eseteket is neveljük. Szóval, ha volt is bennem kérdőjel, alapvetően szimpatikus volt a srác.

Most, három évvel később azt olvasom, ez a gyerek Azahriah művésznéven jövőre három telt házas koncertet fog adni a Puskás Ferenc Arénában. Nem irigylem el tőle, csak próbálom összerakni: hol vannak azok a lépcsőfokok, amelyeket én megtanultam, amelyeken végiglépdelve lassan felérünk a csúcsra? Tegnap sértődött kamasz, ma szupersztár?

Zavarodottságunk, értetlenségünk oka sokszor az, hogy belénk nevelődött a „türelem!”, és ebből az alapállásból igyekszünk értelmezni a világot. Csoda, hogy nem sikerül maradéktalanul? Amikor tehát nemzedékem nem tud mit kezdeni a nagyon gyors reakcióidővel, akkor nem az a baj, hogy elkopottak vagyunk, hanem hogy máshogy van „behuzalozva” az agyunk, nekünk a Messenger azonnali válaszai az idegenek. Megtanultuk, használjuk, de emlékszünk a levél várásának örömére és kínjára.

Jelen vagy?

A másik örök konfliktusforrás a mobil. Én is használom, levelezek vele, beszélgetek Messengeren. De életem első mobilját huszonhét vagy huszonnyolc évesen kaptam. Addigra azért már kialakulnak az alapok, nem? Életem első évtizedeit offline világban éltem, és el tudom képzelni, hogy egyszer ismét úgy fogom.

Az alap pedig számomra az, hogy azzal vagyok igazából együtt, aki fizikailag is jelen van. Ha a barátommal akartam délután találkozni, elsétáltam hozzá. Együtt lenni azt jelentette, fizikailag is együtt lenni. (Épp ezért nincs olyan Facebook-ismerősöm, aki a valóságban ne ismernék; és képtelen vagyok idegenekkel csetelni. Próbáltam, nem megy.) Amikor fiam az ebédlőasztalnál mobilozik, tényleg úgy élem meg, hogy én nem érdeklem. Holott egyszerűen benne már az van, hogy a találkozás elsősorban nem az, hogy fizikailag egy légtérben vagyunk, hanem az online együttlét. És ha az kiesik, az kissé olyan számára, mintha elveszett lenne.

Bocsánat a hasonlatért: amikor velem beszélgetsz, és közben mobilozol, az pont az az élmény, mintha valakivel csókolózol, és észreveszed, hogy az közben a hátad mögött a tévét lesi. Megalázó, ha nem is annak szántad! Ha velem vagy, légy velem, légy jelen arra a pár percre! Én így élem meg a szeretetet. 

Nem ördöngösség ez. Csak szeretet és nyitottság kell hozzá. Részünkről azért, hogy ne hibának tartsuk azt, amiben másmilyenek vagytok ti, fiatalok, mint mi, idősebbek. Részetekről azért, hogy meg tudjátok érteni, nem azért vagyunk olyanok, amilyenek, mert elavultunk, hanem mert ilyenné növekedtünk. Ha megpróbáljuk kölcsönösen megérteni egymást, kiszíneződik a világ mindkettőnk számára.

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. november 12-19–i 88. évfolyam 45–46. számában jelent meg. Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8418260065

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet1314_tr_1.png

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása