Kötőszó

„A borzalmas baleset – amely az én szememben emberölés (bár vélhetően jogilag nem ez fog megállni a bíróságon) – tehetetlen, fortyogó dühöt szült bennem. Mert ez nem egy nagyon kicsi eséllyel bekövetkező szerencsétlenség volt, hanem előre borítékolható haláleset.”

Szerző: Balczó Mátyás | Fotó: MTI/Mihádák Zoltán

Azon a napon is biztosan sok ártatlan ember halt meg a világon, ismeretlenül is sajnálom őket, a szeretteiket. Ennek a huszonhat éves fiatalembernek az élete viszont ott ért véget egyik pillanatról a másikra, ahol én is gyakran biciklizem. Ennélfogva – és mert naponta látom, hallom Budapesten, a Váci úton, az Árpád hídon a józan ész teljes hiányából fakadó illegális autóversenyzést – ez a tragédia megrendített. A borzalmas baleset – amely az én szememben emberölés (bár vélhetően jogilag nem ez fog megállni a bíróságon) – tehetetlen, fortyogó dühöt szült bennem. Mert ez nem egy nagyon kicsi eséllyel bekövetkező szerencsétlenség volt, hanem előre borítékolható haláleset.

Ha esetleg lenne valaki, aki nem tudja, miről van szó: július 1-jén hajnalban egy hétszáz lóerős (tehát egy mai átlagos személyautónál csaknem ötször nagyobb teljesítményű) autóval a megengedett hetven kilométer per órás sebesség helyett százharminchéttel száguldva halálra gázoltak egy biciklist, aki szabályosan közlekedett a kerékpárúton. Az ámokfutó a szalagkorlátot és a magasított vaskorlátot átszakítva csapódott neki az áldozatnak.

Ha a Deák téren vagy bármelyik másik forgalmas városi csomópontban letakart szemmel baltákat dobálnék mindenfelé, nem az lenne a kérdés, hogy előbb-utóbb megölök-e valakit, hanem az, hogy mikor és kit. Ha száznyolcvanhét balta eldobása után sem hal meg, sérül meg senki, az nem azért történik így, mert így akartam, hanem azért, mert addig kegyelemből nem találtam el senkit. Ha a száznyolcvannyolcadik balta kiolt egy emberéletet, akkor nem hüppöghetek, hogy „jaj, véletlen volt, szerencsétlenség, pech”, mert maga a cselekmény magában hordozta a gyilkosság esélyét.

Évek, évtizedek óta zajlanak a főváros különböző pontjain ezek az illegális gyorsulási versenyek. Amikor ezeket a sorokat írom, most is hallom, ahogyan a Váci utat valaki versenypályának használja. Ez naponta így megy, a gyorshajtásért kiszabott büntetéseknek az égvilágon semmilyen visszatartó ereje nincsen. Ha valaki ötvenmilliós autóval száguldozik, vajon mennyire érdekli néhány tízezer vagy akár néhány százezer forint kifizetése? Visszatartó erő az lenne, ha bizonyos sebességhatár-átlépés esetén hatóságilag megsemmisítenék az illető autóját, és örökre bevonnák a vezetői engedélyét.

Persze ez csak egy dühös, laikus ember vágya, bármilyen visszatartó erejű jogszabály-módosítás a törvényalkotó dolga. A saját dolgomnak most azt tekintem, hogy keresztény szemmel nézve helyezzem röviden összefüggésbe ezt az emberéleteket követelő gyilkos kivagyiságot. Ami nem más, mint a mások feletti hatalmaskodás, az erőfitogtatás, az egó talmi, mindennapi, de életeket veszélyeztető megnyilvánulása. Példája annak, amikor minden valódi értéket, így a másik ember léthez való jogát is felülírja az a hazug érzet, hogy magam alá kell gyűrnöm a másikat, erősebbnek, jobbnak, gyorsabbnak kell lennem nála, egyáltalán szinte tudomást sem véve az embertárs létezéséről. Ez természetesen nemcsak a gyorshajtókra, az illegális gyorsulókra igaz, hanem mindenkire, aki úgy vesz részt a közlekedésben, hogy figyelmen kívül hagyja: ez „társas játék”, amelyben vannak szabályok, és – ami a legfontosabb – sokan vagyunk a részesei.

Jézus nagy parancsolata a felebaráti szeretetről nem valamiféle szép, elméleti okoskodás, hanem gyakorlati felhívás arra, hogy ténylegesen, a mindennapokban segítsük a másikat. És ez a segítés megvalósulhat indirekt módon úgy is, hogy Salamon királyhoz hasonlóan kérjük Istentől, hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között, és ezáltal ne tegyünk olyat, ami árthat a felebarátunknak. Ezért nem száguldozunk az utakon, és nem dobálunk baltákat a Deák téren.