Kötőszó

„A tízmillió szövetségi kapitány és a tízmillió járványszakértő után most már a tízmillió alpinista és a tízmillió életvezetési tanácsadó országa is vagyunk. Suhajda Szilárd megpróbált feljutni egy hegycsúcsra, mert az ott van, ítélkező honfitársaim pedig tömegével fröcsögtek, fröcsögnek a közösségi média által nyújtott felületen, mert az is ott van. Olyan magyar emberek ítélnek el egy extrémsportolót, akik a világon olyan mutatókban járnak élen, mint az elhízás, a dohányzás, az alkoholizmus vagy éppen az öngyilkosságok száma.”

Szerző: Balczó Mátyás | Fotó: Unsplash.com

Számos előnye mellett a közösségi média egyik legnagyobb hátránya, hogy oda szinte bárki bármit korlátlanul írhat. Ha nem szegi meg a felületet biztosító szolgáltató alapelveit, emberek milliárdjai, Magyarországon emberek milliói oszthatják meg véleményüket. De még ha ezek vélemények lennének! A keserű tapasztalatom ugyanis az, hogy nagyon sokan jobban szeretnek ítélkezni, mint érvekkel alátámasztott véleményt megfogalmazni. Nem álláspontot ismertetnek, hanem utat engedve annak a kényszerüknek, hogy minden témában megszólaljanak, megfellebbezhetetlennek vélt igazságokat nyilatkoztatnak ki. Egészen egyszerűen azért, mert megszólalhatnak. Az ítélkezők – pestiesen szólva – megmondják a frankót, mert ott van a felület, amely hívogat, hogy szidjanak, káromoljak, pocskondiázzanak.

„Mert ott van” – szerepel ez a három szó az előző mondatban. „Mert ott van” – ez a háromszavas mondat egyúttal egy nagyon híres válasz is egy kérdésre, amelyet száz évvel ezelőtt tettek fel George Mallorynak, aki tagja volt az első brit Mount Everest-expedíciónak, amely 1921-ben tett kísérletet arra, hogy feljusson a világ legmagasabb hegyére. Amikor megkérdezték Malloryt, hogy miért akarja megmászni a csúcsot, ezzel az elhíresült válasszal rukkolt elő: „Mert ott van.”

Ennél tömörebben, egyszerűbben, mégis lelki mélységet is magában hordozó módon nem lehet kifejezni, hogy vannak emberek, akikben olthatatlan vágy dolgozik valami olyannak az eléréséért, ami a legtöbb embert nem érdekli. És mivel nem érdekli, viszont hajlamos a dolgokat kizárólag a maga szemszögéből nézni, elítéli a másikat. Elítéli, mert nem érti, hogy annak – például a hegymászónak, mint Suhajda Szilárdnak – miért fontos valami, ami neki nem. Ebből az alaphelyzetből kiindulva nem oda jut el, hogy elfogadja ezt a másságot, hanem inkább szapulja, gyalázza a másikat, végül még arra is vetemedik, hogy egy kacagós emojival megfejelve röhögjön azon, hogy meghalt egy ember, mondván, (konkrétan láttam ilyen kommentet) „aki hülye, az haljon meg”.

A tízmillió szövetségi kapitány és a tízmillió járványszakértő után most már a tízmillió alpinista és a tízmillió életvezetési tanácsadó országa is vagyunk. Suhajda Szilárd megpróbált feljutni egy hegycsúcsra, mert az ott van, ítélkező honfitársaim pedig tömegével fröcsögtek, fröcsögnek a közösségi média által nyújtott felületen, mert az is ott van. Olyan magyar emberek ítélnek el egy extrémsportolót, akik a világon olyan mutatókban járnak élen, mint az elhízás, a dohányzás, az alkoholizmus vagy éppen az öngyilkosságok száma.

Régebben én is ítélkező voltam. Azt hittem, pontosan tudom, hogy ki a jó és ki a rossz ember. Abban az óriási tévedésben éltem, hogy aki politikai, közéleti kérdésekben ugyanazt gondolja, mint én, az jó ember, aki meg mást gondol, az rossz ember. Meg sem próbáltam megérteni, hogy a másik miért más, egyszerűbb volt meghozni az ítéletet, hogy ő a rossz, én pedig a jó oldalon állok. Aztán az életem Krisztussal való egyre szorosabb összefonódásával megtapasztalhattam a felebaráti szeretetből fakadó elfogadás szabadító erejét, amely meghagyja a véleményem kifejtését, de távol tart az embertársam feletti ítélkezéstől, amely párban jár a képmutatással. Ebben a témában sem kell nekünk feltalálni már semmit, egyszerűen csak követni kell Jézust, aki így beszélt a képmutató ítélkezésről:

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fogtok megítéltetni; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd. Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre? Vagy hogyan mondhatod testvérednek: Hadd vegyem ki a szálkát a szemedből! – miközben ott a gerenda a saját szemedben? Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd testvéred szeméből a szálkát.” (Mt 7,1–5)