Kötőszó

Kevés dolog köt össze bennünket, magyarokat. Úgy értem, mindannyiunkat. Nemzetünk és társadalmunk patológiás állapotáról olyan közhelyes, sokszor mégis érthetetlen fogalmakban beszélünk, mint például „lövészárok”, „kultúrharc”, „fragmentálódás” vagy „társadalmi olló”. A jelen helyzetben ezekre a közhelyekre – Szent Grál híján – szintén csak közhelyes (de igaz) válasz kínálkozik: azt kell keresni, ami összeköt, és nem azt, ami szétválaszt. 

Szerző: Kovács Viktor ajkai lelkész

Éppen ezért nagyon meg kell becsülni azt a kevés közös dolgot, amely a gyógyulás alapja lehet. És itt most nem olyan konzumhungarikumokra gondolok, mint például a Puskás öcsi, a pirospaprika meg a Rubik-kocka (bár ezek sem elhanyagolható kincseink), ezeknél ugyanis sokkal több kell ahhoz, hogy egyáltalán reményünk lehessen – ha nem is az optimális, de legalábbis – a mindenki számára élhető közösségre. Akkor akár a Himnusz is lehetne az?

Az idén kétszáz éves Himnuszt sok oldalról meg lehet közelíteni. Adja magát az irodalomtudomány és a történettudomány perspektívája, de akár olyan nemzetkarakterológiai fejtegetésbe is kezdhetnénk, hogy vajon miért ilyen szomorú és lehangoló versre esett a választás. Mi most mégsem ezt fogjuk tenni. Inkább a teológia irányából közelítünk. Erre a felhatalmazást maga Kölcsey Ferenc adja meg a Himnusz első sorával: „Isten, áldd meg a magyart…!”

Sorról sorra vizsgáljuk a Himnusz első versszakát, és kérdezünk, helyeslünk, kifogásolunk, kritikát fogalmazunk meg. Majd az adás második részében hátrébb lépünk, és megpróbálunk választ adni arra a kérdésre, vajon miként állhatunk hozzá a magyar himnuszhoz hívő emberként.

Hivatkozott adások: 

A Szóbanforgó Podcast lejátszási listája
Jézus és a háború
Igehirdetés arról, hogy Jézus nem áll senkinek az oldalán

Borítókép: Magyarjelen.hu