Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

„Nem én vótam” – megszégyenítés helyett mit tegyen a szülő?

Elgurult autókerekek, szétzúzott hajótestek, már nem záródó ajtók, sérült bútorok, letört babalábak, széttépett könyvlapok… Nem, ez nem egy horrorfilm nyitójelenete, ezek csak kisgyerekes hétköznapok. Az egyik nagy kihívás a gyermeknevelésben, amikor a dackorszakba ért kisgyermek a maga módján kívánja birtokba venni és alakítani a világot, adott esetben a destrukciótól (és konkrét dekonstrukciótól) sem idegenkedve. A kezében sírnak a tárgyak, reszketnek a tesók legóépítményei, a könyvek segítségért kiáltanak…

Szerző: Kinyik Anita
wooden-blocks-for-kids.jpg
 

Az ember – menekülve a bűntudat elől – sokszor igyekszik felmenteni magát a cselekedetei, de legfőképp azoknak a következményei alól. Sőt jellemző gyakorlat az is, hogy szeret másra ujjal mutogatni, hogy tudniillik minden látszat ellenére a másik hibájából, mulasztásából történt, ami történt, hogy valójában nem is elkövető ő, hanem áldozat. Már korán begyakoroljuk ezt a fajta „elkerülő hadműveletet”, mert etikailag kifogásolható tetteinkkel, döntéseinkkel nem szeretünk szembesülni. Mert kényelmetlen, mert előjön két igen kellemetlen alak, a szégyen és a bűntudat.

Kisgyermekkorban fontos, hogy ne ezt a két „alakot” szólongassuk, hanem próbáljuk szelíd eszközökkel terelgetni a ránk bízottakat, mit hogyan tegyenek, hogyan szóljanak, hogyan – vagy hogyan ne – viselkedjenek. A gyermekek tetteiért nagykorúságukig a szüleik felelnek.

Egy remek pszichológiai podcastban hallottam nemrég: ahhoz, hogy egy kapcsolat harmonikusan működjön, érdemes arra törekedni, hogy közel hét az egyhez legyen az arány a pozitív megnyilvánulások és interakciók javára. Alighanem – főleg stresszes időszakokban – mindannyiunknak van hová fejlődnie.

A szülő-gyermek kapcsolat annyiban más, hogy kétéves kor körül elindul a dackorszak, amely a szakirodalom szerint azt jelenti, hogy a kisgyermek egyre inkább megéli az akaratát, de vágyait és érzelmeit sem szabályozni, sem verbalizálni nem tudja. Ettől pedig frusztrált lesz. A mi kicsit több mint kétévesünk verbalizációban már elég fejlett, határfeszegetésben élen jár, megéli az énerejét, és kitartóan igyekszik érvényesíteni akaratát.

Egy időben – körülbelül fél évig permanensen – a mániája a mindenféle ajtók ki-be csapkodása volt. Mikor ezt egy baráti találkozón elmeséltem, az egyik – talán kicsit túl sok pszichológiai könyvet olvasó – ismerős a jelenséget azzal magyarázta, hogy a gyermeknek sikerélményre van szüksége, és ezt a kinyitással, majd (teljes testbedobással való) becsukással megéli. Elméletének vázolása közben kedvesen, empatikusan mosolygott – mi is mosolyogva mondtuk, próbáljon ki egy napot a kis sikerhajhásszal, lehetőleg sokszekrényes, sokajtós térben. És persze azon gondolkodtunk, hogy vajon ennyi sikerélmény miért nem volt elég…

Most már változatosabb formáira talált a benső kurázsi megélésének: pakol, szerel, vagyis inkább szétszed, elhajít, megsemmisít… Tetteivel olykor már megpróbáljuk szembesíteni. A megszemélyesítés segíthet: „szegény dínó”, „fájt neki”, és hasonlók. Főleg a testvéri kapcsolatok harmóniájának megőrzése érdekében igyekszünk határt szabni önkényes világalakító szándékának. Azonban egy ideje az ilyesféle dorgálásokra megjelent részéről egy igen határozott válasz: „Nem én vótam.”

Nem tudjuk, honnan eredeztethető a nyelvjárásban ejtett létige, de mindig nagyon jól szórakozunk rajta, és persze rendre visszadobjuk a labdát: „Akkor mégis ki vót?” A humorfaktoron túl ennek a kijelentésnek azért lélektani mélységei is vannak: ami rossz, az nem származhat tőlem, nem lehetek én, aki ezt tettem. Ezt hívja a pszichológia a negatív énrész lehasításának. Számos irodalmi feldolgozása is van ennek a jelenségnek, persze elsősorban súlyos (például háborús) bűnök esetén.

Valójában a „neménvótam” zsigeri reakció mindannyiunkban. Mert a felelősséggel párosult szabadságot, a döntés szabadságát olykor nehéz elhordozni. Egy kétéves remek tükröt tud nekünk tartani, amikor bennünket kérnek számon, amikor el kellene ismernünk a hibánkat, mert olyankor nálunk is könnyen benyomódik a „neménvótam” gomb. Forgatjuk a szemeinket, elbújunk, mint egy öntudatlan kisgyerek, mint a mezítelen Ádám az Úr elől, miután megtette, amit nem lett volna szabad megtennie…

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. november 6–13-ai, 87. évfolyam 43–44. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8417973492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása