Kötőszó

Furcsa, hogy néha milyen hétköznapi, prózai cselekvések között jut el az ember fennkölt, filozofikus gondolatokig. Olyanokig akár, amelyeket olvasva ő maga is csak azt mondaná: á, ez túl magasztos, túl giccses.

Szerző: Hegedűs Attila

Pedig tegnap ezt történt velem. Ugyanis lekvárt főztem be a feleségemmel. Gyerekkoromban anyám csinálta, nekem kellett segíteni, de házasként évekig nem főztünk levárt: kisgyerek mellett, nagyszülői segítség nélkül, városban nem is annyira egyszerű, ráadásul anyám, anyósom nyugdíjasként bőven készítettek, tőlük kaptunk, vagy éppen boltban vettünk.

El sem tudtam volna képzelni, hogy ebbe a játékba én is beszállok – idejétmúlt dolognak tűnt egy városi társasházi lakás konyhájában lekvárt főzni. Ahhoz kert kell, másfajta életforma, másfajta életérzés… Néhány éve azonban mi is elkezdtük. Igaz, mi nem megtermeljük, hanem a boltban vesszük, jobb esetben „Szedd magad!” akció keretében szedjük a gyümölcsöt hozzá.

És miközben készítettük, mozdulataim nyomán gondolatok születtek, nem csak baracklekvár.

Felnőttként alkotni

Először is annak a csodája jutott eszembe, hogy a dolog nálam is működik: amit mi csinálunk, az éppolyan finom, mint az előző generáció eltett lekvárja. Emlékszem, kiskoromban hogy csodáltam bátyámat, aki szeretett és tudott főzni: döbbenetes volt, hogy amit csinál, abból milyen ételek, megszokott ízek születnek. És amikor magam is felnőttem, ámulva vettem észre, hogy ezt a csodát én is meg tudom csinálni: szeretek és tudok főzni, és amit főzök, sütök, az ízletes. (Annak pedig kedves bája van, amikor női kollégáim a tanáriban tőlem kérik el egyik kuglófom receptjét…)

Nem kis részben ezáltal élem meg a felnőttség csodáját: hogy nemcsak történik velem az élet, hanem én magam is képes vagyok alkotni. Kamaszként hányszor éreztem, hogy kicsi, gyenge vagyok e világhoz, hogy csak történnek velem az események! És mekkora élmény azt átélni, amikor azt látom, hogy aktív részese vagyok a világnak – tudok autót vezetni; gyermekeim és tanítványaim vannak; amikor megszólalok, emberek figyelnek szavamra; vagy amit főzök, az élvezhető. Hatalmas élmény megélni, hogy a teremtett világ nem ellenségem, nem legyőzni akar, hanem alkotórésze lehetek.

Örökölt mozdulatok

Második gondolatom a dunsztoláskor jutott eszembe. Ez a művelet azt jelenti, hogy a friss lekvárt tartalmazó üveget gondosan lezárjuk, majd párnákkal vesszük körül, hogy minél lassabban hűljön ki, és így hosszabb ideig friss lehessen. Miközben rakosgattam a forró üvegeket egymás mellé, majd befedtem párnákkal, pokrócokkal, a mozdulatokból ráismertem anyám hajdani mozdulataira. Ugyanazok a mozdulatok; évtizedes vagy akár évszázados tudás kelt életre – ahogy szüleimtől tanultam, akik a szüleiktől tanulták, akik a szüleiktől tanulták…

Nevetséges, de erről is az jutott eszembe, mennyire nem velem kezdődött a történelem. Őseim mozdulata van az enyéimben: ahogy a lekvárosüveget a párnák közé rakják, ahogy evés előtt imádkoznak, azt viszem tovább akaratlanul is. Igaz, az ősök hibái, tévedései is ott vannak lehetőségként az én mai tévedéseimben, hibáimban: amikor a vita megoldása a veszekedés vagy a pofon csapás lesz, amikor a másik nem társ, hanem eszköz a szememben. (És csak reménykedem, hogy a lehetőség nem fordul valósággá…) De ha továbbgondolom, az én mostani döntéseim és mozdulataim is újjászületnek fiaim, unokáim döntéseiben, önkéntelen mozdulataiban. Nem velem kezdődött, és nem velem végződik a világ.

Én eljutottam odáig, hogy már fontosabb számomra az a mozdulat, amelyet én hagyok örökségül a fiaimra, mint az, amit én kaptam örökségként. Persze ez utóbbi is fontos, hiszen ha meg akarom érteni, ki vagyok, mit miért teszek úgy, ahogyan, miért reagálok a dolgokra úgy, ahogyan, ezzel tisztában kell lennem.

Ezékiel egy korabeli közmondást idéz: „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle.” (Ez 18,2) Félelmetes, hogy mennyire nincs új a nap alatt, milyen pontosan megfogalmazza ez a népi bölcsesség mindazt, amit ma transzgenerációs kérdésnek hív a tudomány! Igaz, Ezékiel épp azt mondja: hogy mondhattok ilyesmit egymás között?! Vagyis: miért hiszitek, hogy ebből nincs kiút, hogy amit kaptatok, az kényszerűen mellettetek marad egész életetekben? Miért nézegettek örökké hátrafelé, miért mutogattok örökké ujjatokkal a szüleitekre: lásd, ezt kaptam tőled!

Hiszen felnőttnek lenni épp azt jelenti, hogy átélem a kegyelmet, a megszabadulást, ki tudom mondani: van olyan mozdulat, amelyet továbbadok, és van olyan, amelyről azt mondom, megpróbálom nem továbbadni. Nem biztos, hogy sikerül, de ha már próbálom, nagy baj nem lehet.

De unom magamat!

Harmadsorban az jutott eszembe: ennek a rengeteg lekvárnak a java részét nem én fogom megenni. Attól nem kell félni, hogy megmaradna, azt majd a fiaim megoldják – de a munka eredménye nagyrészt nem az enyém. És ez nem is olyan nagyon nagy baj.

Nem mintha nem szeretném a lekvárt, de bevallom őszintén, nem lényeges a kérdés. És egyre kevésbé fontos, hogy én mit kapok: annyi mindent megkaptam már az élettől, hogy egyre kevésbé bánt, ha valamit nem kapok meg. Ez nem szerénység, alázatoskodás, egyszerűen annak az öröme, hogy amim van, az fontosabb annál, ami hiányzik. Már nem én vagyok a fontos. Elviselem, ha valahol valami nélkülem zajlik, már nincs bennem „FOMO”, vagyis félelem a kimaradástól (FOMO: fear of missing out, félelem attól, hogy kimaradunk valami fontos élményből, tapasztalatból – a szerk.).

Egyszer egy jópofa lelkész ismerősöm tartott nekünk előadást munkájáról, akkor éppen hajléktalanok között dolgozott. Feszült figyelemmel hallgattuk, amikor egyszer csak felsóhajtott: „Hogy én hogy unom magamat!” Jót röhögtünk. Pedig igaza volt: van, amikor az ember eljut arra a pontra, hogy önmagát unja, a saját hangját, azt, hogy róla szólnak a dolgok, hogy ő beszél. Egy ideig persze fontos („Csak én birok versemnek hőse lenni…” – írta Babits A lírikus epilógjában), de egy idő után már nem leszek érdekes a magam számára. Nem valamiféle kegyes önfeláldozásról van szó, hanem arról, hogy a másik érdekesebb nálam. Unni magamat nem azt jelenti, unatkozom, hanem azt: már nem találom magamat annyira érdekesnek, hogy mindenáron a középpontban maradjak.

Jézus azt mondja: „…aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt” (Mk 8,35) – különös paradoxon! Akkor leszek igazából önmagam, ha már nem boncolgatom örökké magamat. Igaz, ehhez felnőtté kell válni.

Most kapcsolok: mindaz, amit tegnap kiokoskodtam lekvárfőzés közben, valójában arról szól, hogy mit jelent felnőtté válni. (Én kifejezetten szeretem a felnőttlétet, nem hiszek a gyermekkorban ragadt kis hercegeknek, sajnálom.) Felnőtt vagyok, mert alakítom és nem csak elszenvedem a világot; felnőtt vagyok, mert felismerem és elismerem az ősök mozdulatait anélkül, hogy magamat szolgai módon alájuk vetném; és felnőtt vagyok, mert már fontosabb az, amit fiaimnak adok, mint az, amit én magam kapok. Mi mindenre nem jó egy lekvárfőzés és bő ötven év élet!

Borítókép: Unsplash.com/Paréj Richárd