Kötőszó

Az idei Ultrabalaton futóversenyen ismét részt vehettem az evangélikus lelkészek csapatában. Negyedszer volt alkalmam vállalni a Balaton-kerülő kihívást, de idén csak egy jelképes távot futhattam tavalyi műtétem miatt. Azonban biciklivel végigkísértem az egész kört. Szubjektív élménybeszámoló.

Szerző és fotók: Stermeczki András

Az idő

Természetesen hálával köszönjük a Teremtőnek a napsütést és a száraz éjszakát, de én a mérhető idő törékenységén lepődtem meg leginkább. Az ember nagy találmánya a kerék, amelynek köszönhetően – legalábbis azt gondoljuk – sokkal gyorsabbak vagyunk. Igen, de az idő így is relatív maradt. Ezt a csapattagok váltása kapcsán tapasztaltam. Tudniillik egy kis chip volt a staféta, amelyet a váltópontokon adtunk tovább a következő futónak, miután „lecsippantva” rögzítették a futó idejét.

Maga a váltás az érintéssel csak két-három másodpercig tartott, váltótársunk ezt követően nyomban eltűnt. Sebaj, gondoltam, hamar beérem a kerékpárommal – ez azonban egyszer sem sikerült. Az idő tehát, amelyről eddig azt gondoltam, hogy csak pár perc, ezen a versenyen meglehetősen értékes volt. Így értékeltem át az időt a futam folyamán, hiszen ha csak pár perc semmittevésre, pihenésre áll is meg az ember, közben az élet, a verseny azért fut tovább, ennyi elég is ahhoz, hogy lemaradjunk...

A stílus

Erről ismertem fel futótársaimat. Már messziről lehetett látni, ki hogyan szedi lábait. Volt, aki fejét lehajtva törtetett a cél felé, más kiskacsa módjára dobálta lábait, sőt „robotszerű”, lépegető terminátor és kecsesen suhanó gepárd stílus, de nőiesen futó fiú és friss frizuráját elegánsan megőrző csapattagunk is akadt. Volt olyan, aki inkább magányosan haladt, és olyan is, akivel lehetett jókat beszélgetni egyházról, közéletről. Volt, aki az óráját nézegette percenként, és olyan is, akihez maga az eszköz beszélt időnkét, de persze nem mindenki foglalkozott a technikával.

A kommunikáció sokszínűsége is jelen volt. A szavakon túl láthattam bólintó fejeket, like-ot mutató ujjat és mosolygó tekintetet. Nappal mindez könnyebben ment, éjszaka azonban nagyobb volt a csend, ugyanis jobban kellett figyelni az útra.

A feltámadás

Végül – az élményeknél maradva – számomra meghatározó volt ennek a majd húsz órának az a fajta íve, amely így húsvét után megmutatta a felszínes bevonulás után a sötét szenvedést, de a hajnali feltámadást és a vasárnapi ünnepet is. Szakaszról szakaszra fogytak a kilométerek, és közeledtünk a célhoz, miközben sok minden átértékelődött. Az idő, a fáradtság és a fájdalom mind-mind eszközök ahhoz, hogy ki-ki valamit áldozzon a közös célért. Az elején magától értetődőek a tervek és az elvárások, míg a koromsötétben, amikor csak imbolygó fejlámpákat látni, ki vannak szolgáltatva a természeti elemeknek és a fáradtságnak, és már csak a túlélés marad.

Aztán eljött a hajnal. Még hideg volt, és fáztunk, de meg nem álltunk. Megtörtént a feltámadás, és így haladtunk Világos felé és azon túl akarattal, hogy Csopak után ismét Füredre érjünk 19 óra 47 perc túra, illetve futás után.