Kötőszó

„Ezt nem hiszem el. Ma is elfelejtettem nekik D-vitamint adni – hasít belém este tízkor a felismerés, miután végre lefektettem mindhárom gyereket, és elégedetten dőlnék hátra a kanapén. – Biztos ezért nem nőnek rendesen a fogaik, és ki tudja, lehet, hogy még ó-lábuk is lesz” – folytatom az önmarcangoló belső monológot. Nem segít, hogy amikor egy pohár borral a kezemben lazításképp felmegyek a Facebookra meditatívan görgetni egy kicsit, az egyik anyukacsoportban a gyerekorvos épp elmarasztalja azokat a szülőket, akik nem adnak D-vitamint a gyereküknek, és ezzel beláthatatlan károkat okoznak nekik. Tessék, most már hivatalosan is akkreditált szaranya vagyok.

Szerző: Kovács Barbara

Alapállapotom a bűntudat. Nem tudom nem emlékeztetni magam folyamatosan azokra a dolgokra, amelyeket nem tettem meg, bár megtehettem volna, és amelyeket megtettem, bár nem kellett volna. Ez így volt már azelőtt is, hogy gyerekeim születtek volna – folyton a fejemben ülésezett a rögtönítélő bíróság, amely minden egyes mondatomat, gondolatomat és tettemet kielemezte, és újra meg újra azt visszhangozta bennem, hogy bármit is teszek, az sosem elég jó. Az anyaság pedig mindezt csak felerősítette, hiszen nincs még egy olyan könyörtelen ítélőbizottság, mint az anyukacsoportok és a társadalom elvárásai által megihletett lelkiismeret.

Nemrégen olvastam egy cikket a wmn-en arról, hogy már külön szó is van az anyukák által érzett folyamatos lelkiismeret-furdalásra: mom-guilt. Biztosra veszem, hogy minden anyuka ismeri a fejében élő kegyetlen kis hangot, amely figyelmezteti, hogy már megint a te gyereked a legkoszosabb a játszótéren, vagy már megint bepenészedett kulacsban küldted el a teát, és más anyuka biztosan ráhímezte a gyerek jelét a törölközőre, nem pedig alkoholos filccel rajzolta rá, mint te. Ugyanakkor rájöttem, hogy annak a néhány kitüntetetten szerencsés egyénnek (köztük nekem is), akiket False Guilt című könyvében Steve Shores „hiperaktív lelkiismerettel” bírónak nevez, nemcsak a szülői feladatok szolgáltatnak okot az állandó önostorozásra, hanem az élet bármely más területe – köztük a kereszténységünk – is.

Miért nem nevezzük ezt is a nevén: keresztény bűntudatnak, vagyis christian-guiltnek? Hiszen ezt a hangot is sokan jól ismerjük a fejünkben. Arra emlékeztet, hogy ma sem olvastál Bibliát, pedig este bőven lett volna rá időd, csak azt inkább az Insta-bölcsességek görgetésével töltötted. Vagy épp azért szidalmaz, mert ma sem imádkoztál, és amikor eszedbe jutott hullafáradtan este az ágyban, akkor kötelességtudatból elkezdted ugyan, de egyből belealudtál – hát keresztény egyáltalán az ilyen? Ráadásul ma sem hívtad fel a beteg nénit a gyülekezetből, pedig tudod, hogy az igazi keresztény még el is ment volna meglátogatni, nem úgy, mint te, aki még a telefont is lusta felemelni. Ma sem voltál elég hálás, elég segítőkész, elég figyelmes.

Az egyik legnagyobb ellentmondás a kereszténységben, hogy bár tudom, hogy Krisztus azért halt meg, hogy felszabaduljak a bűneim hatalma alól, és hogy elvileg szabadon élhetek, ám ezt a hétköznapokban mégsem érzem, hanem csak a vádló, elítélő benső hangok által való megkötözöttséget. Az erkölcsi törvények fontos kapaszkodót jelentenek a társadalom számára, hiszen megvédenek bennünket számtalan egymásra káros viselkedéstől, ám az is a kereszténység hagyatéka, hogy a legtöbben rendkívül megterhelt lelkiismerettel élünk, és olyasmiért is bűntudatot érzünk, amit el sem követtünk.

Annyian annyiféleképp beszéltek már az évszázadok során a bűnről és az ítéletről, hogy azok életünk minden területét behálózzák, így szinte sosem tudjuk önfeledten élvezni életünk örömeit anélkül, hogy ne figyelnénk mániákusan arra, hogy mikor ütközünk valamilyen morális szabály korlátjába. Szabad ezt egy nőnek? Szabad ezt egy anyának? Szabad ezt ennyi idősen? Szabad ezt keresztényként? Kiélezett kis adóvevőink állandóan keresik, hogy milyen hatással van a viselkedésünk másokra, kit bántottunk meg, kinek az érdekeit, érzéseit kell előtérbe helyeznünk és fontosabbnak tartanunk a saját vágyainknál. Ám kérdés, hogy meddig lehet ilyen hiperaktív lelkiismerettel élni, és mikor mondja azt a testünk vagy a lelkünk, hogy most már elég.

Azt mondta egyszer az egyik lelkészkollégám, hogy lelkészként az ember arra vállalkozik, hogy szüntelenül bűntudata legyen. A gyülekezet minden tagja eltérő elvárásokkal fordul felé, és lehetetlenség mindegyiknek megfelelni, nem beszélve még a családtagok, a kollégák, a barátok és saját magunk elvárásairól. Talán nem véletlen, hogy annyi hiperaktív lelkiismeretű ember választ segítőfoglalkozást, hiszen így magukhoz vonzzák azokat az elvárásokat, amelyeknek aztán úgysem tudnak megfelelni.

De ez nem kell, hogy így legyen. A választás ott van előttünk, hogy melyik hangot halljuk meg magunkban: a vádlóét – a Biblia a Sátánt nevezi így – vagy Krisztusét, amely felszabadít? Persze valószínűleg ebben is elbukunk majd időről időre – és ez így van rendjén.

Krisztus irántunk való szeretete épp abban áll, hogy nem zavarja őt a tökéletlenségünk, képes eltekinteni attól, hogy néha mindannyian elfelejtünk D-vitamint adni a gyerekünknek, unjuk a bibliaolvasást, és nem hívjuk fel a beteg nénit a gyülekezetből. Semmi baj, majd holnap jobban sikerül. Ezzel együtt és épp ezért is tud szeretni minket – ezért talán mi is megengedhetjük magunknak, hogy ezzel együtt és épp ezért szeressük magunkat.