KötőSzó

Evangélikus közéleti blog

Kell-e a 2,4 millió magyar szinglinek egyedülállók hete? - Ők válaszolnak!

Bő egy hónap telt el a házasság hete programsorozat óta, újra home office-ban, karanténban ül otthon az ország egy része. A mozik, éttermek, kávézók, színházak – ahol ismerkedni lehetne – még mindig zárva vannak. Társat találni ebben az időszakban még nehezebb. Megkérdeztük olvasóinkat a házasság hetével kapcsolatos érzéseikről, illetve hogy mit gondolnának egy „egyedülállók hete” rendezvénysorozatról. Nem reprezentatív felmérésünkben leginkább arra voltunk kíváncsiak, véleményük szerint vajon miért ilyen magas az egyedülállók száma, mi állhat a háttérben, és szerintük hogyan lehetne rajta változtatni.

Szerző: KötőSzó

egyedulallok.jpg

Online kérdőívünkre igen szerteágazó, a kérdéseket sok szempontból megvizsgáló válaszok érkeztek, ami arra sarkallta a KötőSzó blog szerkesztőit, hogy cikk formájában is megosszuk az elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb válaszokat olvasóinkkal, a lehetőségekhez mérten a mélyére ásva a kérdésnek. A téma aktualitását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy korábbi cikkünkre a KötőSzó Facebook-oldalán és a SZEMlélek blog Facebook-oldalán is kommentek sokasága érkezett pro és kontra.

Első kérdésünkre, miszerint zavaró-e egyedülállóként a Facebookon és a médiában tapasztalható házasság hete körüli felhajtás (interjúk, profilkeretek, fotók stb., a válaszadók többsége úgy reagált, hogy nem tartja zavarónak az eseményt. A válaszok azonban sokkal messzebbre mutatnak ennél.

„Nem zavar a »felhajtás« ahogy a rendezvény sem, az viszont igen, hogy összességében kirekesztőnek látom a mainstream gondolkodást és »kultúrát«, a kormányzati kommunikációt és a gazdasági intézkedéseket, amelyek az egyedülállókat rendre negatívan érintik. Az egyedülállók a közvélekedéssel ellentétben többnyire nehéz élethelyzettel, családi örökséggel és terhekkel, sok esetben családi támogatást nélkülözve próbálnak az életben boldogulni (sok esetben pont a családi háttér hiánya miatt maradnak egyedül). Az egyházon belüli kisközösségek (katolikusoknál legalábbis ez tapasztalható) kirekesztik a szingliket, 30-35 felett gyakorlatilag nincs számukra közösség, pedig nagy szükségük lenne a támogatásra. A katolikus hírlevelek pl. lépten-nyomon hirdetik a házasok, gyerekesek részére a hétvégéket, programokat, a szinglik számára jó esetben előadásokkal próbálkoznak. Minél idősebb valaki, annál nehezebb programokat, közösséget találnia. Tehát nem a házasság hete az, ami frusztráló, hanem az, hogy az egyedülállókat minden tekintetben háttérbe szorítják, nehézségeikkel nem foglalkoznak, miközben sokkal kiszolgáltatottabbak, mint a házasok. A társadalompolitikában a gyermeket vagy gyermekeket egyedül nevelő szülők mintha nem is léteznének, a csonka családokban felnövő gyerekek pedig olyan hátránnyal indulnak az életben, amely szinte borítékolja azt, hogy ők is egyedülállókká válnak. Hívőként megdöbbentő volt megtapasztaljam, hogy a jézusi tanítással ellentétben a közösségekben a szinglik integrálás helyett idővel perifériára sodródnak, kirekesztődnek” – írja egyik olvasónk.

A fenti kérdésre adott rövidebb válaszok is érdekes, olykor fájdalmas gondolatokat vetnek fel:

„Nem zavaró. Szeretek a házasságról hallani, mert nagyon fontos értéknek tekintem, és remélem, majd én is átélhetem.”
„Nem zavaró. Voltam házas, sajnos el kellett válnom bántalmazás miatt, most jól vagyok egyedül.”
„Nem zavaró, hiszen nem irigylem mások boldogságát.”
„A századik után már elég zavaró, egyébként nem. Tudom, hogy egyedül is teljes ember vagyok.”
„Nem zavar. Nyilván kissé jobban előtérbe kerül, és az embert talán többször szembesíti azzal, hogy neki nincs társa, de szép kezdeményezés szerintem.”
„Személy szerint örülök annak, hogy van egy hét, amikor a házasságot ilyen szépen és erősen fókuszba helyezik. Kis fájdalom azért volt bennem, hogy milyen kár, hogy én nem cserélhetem le a profilképemet… Én is szívesen igent mondanék...”
„Nekem tetszik a házasság hete kezdeményezés, mert értéket közvetít. Nem érzem magam kiszorítva és elnyomva csak azért, mert én nem élek kapcsolatban, és szingli vagyok. Keresztényként igenis „reklámozni” kell a házasságot és a kapcsolatok értékeit, a családot, és elő kell segíteni a gyerekvállalási kedvet. A Bibliában én ezekről az értékekről olvasok.”
„Nem érzem kevesebbnek magam, mert nincs mellettem valaki. A nyűglődő, rossz házasság, kapcsolat rosszabb, mint egyedül lenni.”

Azoknak a válaszai, akiket zavart a sok lecserélt profilképkeret vagy a lépten-nyomon boldog családokat mutató média, sokszor traumákat rejlenek:

„Egy kicsit igen, mert így a szinglik értéktelennek érezhetik magukat.”
„Igen is és nem is. Egyrészt zavaró, mert a józan eszeddel tudod, hogy a legtöbb állítás hamis, és a posztoló is csak önigazolás gyanánt pufogtatja látszatboldogságát a social felületen. Zavaró, mert még a lelkileg erős és egyébként kiegyensúlyozott életet élő egyedülálló is elbizonytalanodik magában ezzel a magamutogatással, amely azt hirdeti, hogy te kívülálló vagy, nem vagy elég jó…”
„Nagyon, kb. egy szarkupacnak érzem magam.”
„Igen, de nem azért, mert egyedülálló vagyok, hanem mert olykor hazugnak érzem, gyakran csak látszatházasságok, belülről rothadnak.”
„Igen, itthon másodrangúak az egyedülállók. Az, hogy valaki egyedülálló, nem választás kérdése, hisz hiába szeretne házas lenni, ha nem talál párt.”

A megkérdezettek 65,3%-a válaszolt úgy, hogy örülne, ha lenne egyedülállók hete eseménysorozat is. Azonban az okok igen eltérők, ki miért tartana jónak egy ilyen kezdeményezést.

Sokan úgy fogalmaztak, hogy egy jól megszervezett – semmiképp sem húspiac jellegű –, szakmai tanácsadásból, kerekasztal-beszélgetésekből, illetve más, akár ismerkedési programokból is álló eseménysorozat talán segítene megtalálni egymást a keresőknek. Egy-egy ilyen programon a résztvevők megtapasztalnák, hogy nem egyedi, nem rossz, nem elítélendő a helyzetük, hiszen az egyedülállók a társadalom jelentős részét képezik saját érzésekkel és a segítség és támogatás iránti igénnyel – olvashattuk a válaszok között.

„Szerintem nagyon fontos lenne foglalkozni egy ilyen eseményen azzal, hogy egyedülállóként is milyen hihetetlenül értékes életet lehet élni – ajándékként mások, akár a családok számára. Hogy nagyon sokat tud adni a közösség számára, akinek van energiája, vagy nagynéniként, nagybácsiként vagy a hivatásában, és sorolhatnám…” – veti fel jogosan az egyik válaszadó, hiszen egy-egy tiszteletbeli nagynéni, unokahúg, unokatestvér stb. mentálisan is sokat segíthet az egyedül élőknek. Persze ez még mindig nem helyettesíti a saját családot, a házastársat, a házasságot, ha valaki igazából arra vágyik.

boldog_par.jpg

Ugyanakkor a válaszadók 34,7%-a nem támogatta az egyedülállók hete gondolatát. Ők az esetleges veszélyekre, félresikerült szándékokra hívták fel a figyelmet:

„Nem ez fogja megoldani az egyedülállók helyzetét. Ezenkívül biztos vagyok benne, hogy sokan nem büszkék arra, hogy egyedülállók, ez egy fájdalmas kudarca az életüknek. El nem tudom képzelni, hogy valaki odaálljon mosolyogva egy plakátfotóra mint az egyedülállók hetének arca.”
„Nem szükséges szerintem, jó, lennének előadások, de nem kell ebből ekkora felhajtást csinálni.”

Volt, akiben az is megfogalmazódott, hogy egy ilyen kezdeményezés ellenkezőleg is elsülhet, úgy, hogy pont az egyedüllétet, az egyedülálló életformát reklámozná, még ha az esemény ötlete nem erre irányult is. Azt azonban többen is megfogalmazták, hogy ha nem is egy rendezvénysorozat formájában, de valóban kellene az egyedülállók helyzetével józan keretek között foglalkozni. 

Arra a kérdésre, hogy a kérdőív kitöltői szerint vajon miért van ma Magyarországon 2,4 millió egyedülálló, a legtöbben az ismerkedési lehetőségek (helyszínek, események) korlátozottságát fogalmazták meg – és nem csak a járványhelyzetből fakadóan –, ugyanakkor a túlzott elvárások, a szociológiai és pszichológiai okok is felszínre kerültek.

Elsők között az elköteleződéstől való félelem és a mára szinte minden csalódott társkeresőtől elhangzó szomorú tapasztalat: „…a partnerrel szemben támasztott irreális igények”. Ahogy néhányan azt is megfogalmazták, hogy „minél több ideig él valaki egyedül, annál nehezebb nyitni, változtatni”.

Egyúttal szóba kerültek társadalompolitikai szempontok is: „…a munkahelyek bizonytalansága, a lakáshoz jutás nehézségei, anyagi okok miatt.

Sokan maguk is egyedülálló szülők gyermekei, akik azért maradnak akaratlanul is egyedül, mert egyedülálló szüleiket támogatják (ez egy olyan ördögi kör, amelynek kifejtése sokkal több helyet igényelne). Probléma továbbá, hogy a történelmi-társadalmi traumák (20. századi traumák) nincsenek feldolgozva, emiatt nagyon sok transzgenerációs traumát hordozunk, a lakosság mentálhigiénés állapota rendkívül rossz, nem tudnak az emberek elköteleződni, felelősséget vállalni, nem érettek érzelmileg, nem tudnak intelligens módon kapcsolatot működtetni. Ez jellemzőbb a nem hívők körében, de a hívők körében is jelen van.”

Több válaszban is előkerül a minták hiánya: „…az anya-apa kép hiánya, rossz kommunikáció, istenhit-nélküliség. Az ember önmagáért sem vállal felelősséget, nincs kitartás. Az elromlott dolgokat megjavítás helyett inkább kidobjuk, és újat veszünk… Ez sajnos a mai párkapcsolatokra is igaz.” Erre a gondolatmenetre hasonlít egy másik olvasó véleménye is: „Szerintem mindent túl gyorsan akarunk, és nem vagyunk elég türelmesek, és főként csak tettetett nyitottságban élünk. Olyanok vagyunk, mintha a másik érdekelne, de igazából csak az »én, én, én«-t keressük mindenben.”

Az egyik válaszadó tűpontos megfogalmazása szerint: „…sok dologra nem lehet rálátni szakember nélkül, hiába foglalkoznak sokan a felszínen lévő tényezők változtatásával (öltözködés, testedzés stb.), a mélyben ugyanaz a belső gát marad…”

A lakáshoz jutás nehézségeiről más így fogalmazott: „Miért lakik a 18–35 közötti férfiak kétharmada a szüleinél? A lakásárak az egekben, kevés a nő, aki bevállalja a két-három hónap ismerkedést bárkivel, akinek nincs saját lakása, mielőtt legalább egy közös albérletben lehetne gondolkodni. A CSOK és a hasonló, túlzott összegű támogatások elvették a maradék esélyt is a társadalom nagyobbik szeletétől a kulturált lakhatásra. És ha ez még nem lenne elég, ömlik a propagandából, hogy parazita, selejt, ingyenélő, aki a szüleinél lakik, hiába lehet, hogy többet ad bele a családi költségvetésbe, mint amennyit kivesz…”

Ismerkedni, de hol? És hogyan?

A legnépszerűbb ismerkedési lehetőségek manapság – főleg a Covid-járvány idején – a Tinder, a Facebook és más különböző online társkeresők, de ezek legtöbbjével kapcsolatban igen különböző, sokszor negatív tapasztalatok születnek. Ennek pedig legtöbbször a fent megfogalmazott, túlzott, sőt irreális elvárások, igények az okai. Márpedig aki a középiskolai, felsőoktatási, munkahelyi, közös hobbi köré szerveződő, illetve a baráti körökben nem találta meg a társát, annak a 21. században marad az internet. Az pedig valóban nem könnyű, több okból sem.

match.jpg

Az online platformokon ismerkedni vágyók nagy része a legeslegjobb – olykor irrealitásba, hazugságba burkolt – arcát mutatja, míg másoknak olyannyira ismeretlen a terep, hogy a portfóliójuk inkább ügyetlen, előnytelen képekkel van tele. Meg kellene találni az arany középutat a vitorlázó, síelő, márkás autók előtt pózoló férfiak és nők, illetve a laptop beépített kamerájával rögzített, torz képek között. Hiteles képpel rendelkező, szimpatikus delikvensből egyelőre igen kevés akad. És őket is sokszor éri csalódás.

A netes ismerkedés egyik legfontosabb alapelve kellene legyen, hogy tudjuk, mit szeretnénk, mik a céljaink, saját magunkról reális képpel, továbbá valós vágyakkal rendelkezzünk – nemkülönben a másiktól is hasonlókat és ne többet várjunk. Tehát a kommunikáció és az önismeret az egyik kulcsa.

Sajnos még ma is sokan félnek e téren szakmai (lelkészi vagy pszichológiai) segítséget kérni. És az is jellemző, hogy ha valaki épp „csak úgy elvan”, vagy netán negatív tapasztalatokat szerzett egy szakemberrel kapcsolatban, akkor nincs kedve, ereje váltani, hogy mélyebbre ásva „felforgassa az életét”…

A képek esetében pedig mindenkinek ajánlott megkérni egy barátot vagy családtagot, hogy készítsen pár kedves, valósághű fotót. A társra vágyók nagy többsége nem fotómodell, ezért nem szabad, hogy túl magas legyen a mérce, de az ápolt külsőt megörökítő felvétel alap. Sajnos még ez sem evidencia a legtöbb weboldalon.

Kérdőív-válaszadóink véleményéből az is kiderül, hogy a legtöbbek szerint a családi életre nevelés, az önmagunk megismerése (akár szakember segítségével) kifejezetten fontos lenne az ismerkedés előtt, illetve alatt. Ugyanakkor az egyedülállóság nem feltétlenül jelent egyúttal magányt is, és semmiképpen sem szabadna, hogy lenézettséggel párosuljon. A baráti társaságok, a család, a lakóközösség, az iskolai, a munkahelyi közösségek jelenlétükkel, elfogadásukkal mind-mind támaszként szolgálhatnak. Akit pedig valamiért nem vesz körül ilyen „védőháló”, annak számára már Magyarországon is jó ötlet lehet az úgynevezett co-housing. Ez lényegében a közösségi együttélésnek egy olyan formája, amelyben családok és egyedülállók egyenrangú szereplőkként vehetnek részt.

A társnélküliek helyzetéról ugyanis az egyik válaszadó így fogalmaz: „…az egyedülállókat sajnos gyakran lenézik, lesajnálják (áldozathibáztatás), pedig sokszor nem rajta múlik a dolog. Több értelmes harmincas szingli nő- és férfiismerősöm is van. Mindkét nem érzi a hátrányát a szingliségnek (pl. a munkahelyén extra munka, túlóra terheli, »mert neked úgysincs senkid…«), de a nők talán még inkább megszenvedik. Több az olyan jellegű beszólás is, mint a »vénlány« vagy hogy »a macskáival fog élni« stb.” Pedig az egyedülállók legtöbbször nem örömmel élik meg helyzetüket, tehát azt egyszer és mindenkorra le kell szögezni, hogy attól, hogy valaki még vagy már nem él házasságban, még senkit nem szabadna megbélyegezni, emiatt elmarasztalólag bánni vele.

„Egyedülállók hete helyett érdemesebb lenne egy komolyabb kutatást készíteni a témában, amely a fent felvetett témákat alaposabban körüljárja, mert az egész kérdés sokkal bonyolultabb, mint hogy elintézzük azzal, hogy a szinglik azok az emberek, akiknek nem sikerül megtalálniuk a párjukat. Az, hogy ennyi egyedülálló van, a magyar társadalom betegségének egy súlyos tünete…” – fogalmazott az egyik olvasónk, amivel csak egyet lehet érteni.

Bízunk benne, hogy a KötőSzó blog is hozzá tudott járulni az egyedüllétet övező kérdések érdemi felvetéséhez, a magány érzésének csökkentéséhez és az emberi értékek megbecsüléséhez.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr3816476452

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása