Kötőszó

„Egyházi iskola volt, figyeltek a rendre, de csak látszólag, mert ahelyett, hogy a tanulás és a vallás dominált volna a diákoknál, sokkal inkább azt figyelték, ki mit visel, kinek milyen tanszerei vannak.” – meséli a harmincas éveiben járó Kata. Vallássérültekkel foglalkozó cikksorozatunkban olyan emberekkel beszélgettünk, akik neveltetésüktől és környezetüktől függetlenül úgy döntöttek, hogy mind Istentől, mind a vallástól, mind az egyháztól elhatárolódnak. Az a kérdés is előkerül, hogy egy egyházi iskolába járó diák miért nem találja meg a helyét a keresztény közösségben, egyházunkban. Az elhatárolódás okáról és a valláshoz való lehetséges visszatérésről szóló cikkünkben a téma érzékenysége miatt megszólalóink álnéven szerepelnek. 

Szerző: KötőSzó

Képünk illusztráció. 

Kata mind az erősen vallásos családi neveltetésben, mind az iskolai tanítás során, sőt az élet minden területén szembetalálkozott a vallással. Egészen gyermekkorától kezdve vallásos nevelésben részesült, egyházi iskolába járt, de tizenévesként már érezte, hogy Isten és ő teljesen más véleményen vannak.

„Ez sem szól már a hitről”

A sorozatos negatív családi események hatására Kata remélte, hogy abban a középiskolában, ahová jár, békére lelhet. Az egyházi oktatási intézményben eltöltött évek azonban valami egészen mással szembesítették őt: „Van egy idézet, aminek az a lényege, hogy mindig éljünk a lehetőséggel, mindig tanuljunk, ameddig csak tudunk. Na, ezt pont abban az iskolában nem éreztem, ahová én jártam. Egyházi iskola volt, figyeltek a rendre, de csak látszólag, mert ahelyett, hogy a tanulás és a vallás dominált volna a diákoknál, sokkal inkább azt figyelték, ki mit visel, kinek milyen tanszerei vannak. A gyerekek folyamatosan piszkálták és szekálták egymást. Úgy gondolom, hogy egy egyházi iskolában ezeknek a dolgoknak különösen nincs helyük, de nem figyeltek oda rájuk” – meséli Kata.

A harmincas éveiben járó Kata jelenleg is külföldön építi karrierjét, ahová a „maradéknak” mondható hitét is elvitte magával: „Halottak napján elmentem odakint templomba, gyújtottam gyertyát is, annak ellenére, hogy itthon, Magyarországon sose voltam egy nagy istentiszteletre járó. Odakint eszembe jutott, hogy itthon miért nem jártam egy idő után templomba: mert úgy éreztem, ez sem szól már a hitről. Az iskolában megjelentek az anyagiak, a templomban pedig egyszer burkoltan ugyan, de a prédikációban politikai nézetek hangzottak el. Nem gondolom, hogy ennek a témának egy istentiszteleten vagy akár a templomba helye lenne. Ez így nem korrekt nekem, ne erről szóljon a vasárnap délelőttöm. Templomba azért megyek, hogy lelkileg megnyugodjak, nem azért, mert ott is politizálni akarok.”

Összeférhetetlenség?

A személyes tapasztalatokon túl Kata életének több területén is úgy érezte, hogy Isten és ő valahogyan nem férnek meg egymás mellett: „Látom, hogy az egyik ismerősöm, aki becsületesen dolgozott, egy apróság miatt vált munkanélkülivé, miközben olyan emberek, akik semmit nem csinálnak, szépen megélnek, és nincsen semmi gondjuk az életben. Látom a híradóban, az interneten, hogy mennyi mélyszegénységben élő család van, hogy mennyi beteg gyermek születik. Kit tesznek ezzel próbára, a szülőket? Egyáltalán ki dönti el, hogy ők megérdemlik-e ezt, ki a jó és ki a rossz? Szerintem csak szimplán vannak szerencsés és szerencsétlen emberek.”

Az alapvető teológiai kérdések is felmerültek beszélgetésünkkor. Az „Isten szeret bennünket, miért van ennyi rossz a világban?” kérdésen átlendülve egy egészen másfajta megközelítést is megemlít: „Ádám és Éva is hihetetlen nekem, ahogyan az is, hogy valaki engem fentről figyel. A Bibliában szereplő történetekkel sem vagyok kibékülve, de ami számomra mindig érdekes téma volt, az a halál. Nem hiszem, hogy létezik mennyország vagy pokol, azt sem tudom elképzelni, hogy a lelkünk tovább él. Inkább ami kicsit kíváncsivá tesz ebből a szempontból, az az, hogy mi történik velünk a halál után, tényleg van-e lehetőségünk találkozni az elhunyt szeretteinkkel. Ez mondjuk érdekel a vallás szempontjából.”

Kérdőjelek és zsákutcák – van kiút?

Kata hosszú utat tett meg a hitével. Ezt az utat pedig nagyon sok helyen kérdőjelek, zsákutcák, mellékutak nehezítették. Egy olyan embernél, aki egész életében Isten közelségében volt, majd az évek során egyre messzebb került tőle, mindig van egy pillanat, amely elindítja ezt a folyamatot. Kata ezt a pillanatot életének egy konkrét és igen meghatározó eseményéhez kötötte: „Kiderült, hogy az egyik családtagom beteg lett. Olyan betegsége volt, aminél felmerült több verzió is, hogy mi lesz a vége, de ezek közül csak az egyik volt az, hogy meggyógyul, mert volt egy másik is… Nem tudtam elfogadni, nem tudtam feldolgozni, hogy miért ő lett beteg. Tudom, hogy ő is sok mindenen keresztülment az életében, nehéz gyermekkora volt, miért pont ő, miért nem valaki más lett beteg? Ha Isten ennyire szeret és félt minket, miért büntetett ezzel?”

Talán ekkor lehetett volna az a pont Kata életében, amikor egy baráti beszélgetés segített volna neki feldolgozni a körülötte történő eseményeket. Ehelyett azonban Kata élete ismét megfordult egy másik, rossz irányba. 

A családi történet rövid összefoglalása után még egy fontos eseményt emel ki, amely szintén nagy hatással volt rá, hogy a hitét elhagyja: „Szintén egy közeli ismerősömről van szó, aki komoly betegséggel küzdött. Amire szükség lett volna a lelkészétől, mint kapaszkodóra, azt nem kapta meg. Neki kellett volta támaszt nyújtania az ismerősömnek, aki bízott benne, és számított a segítségére, mivel közeli, baráti kapcsolatban voltak. De ehhez képest csak azt kellett visszahallania, hogy hol rontotta el az életét. Hogy tudjak én ezek után odafigyelni rá a templomban, amikor ő maga egy ilyen szituációban nem tudott példaértékűen viselkedni?”

Az Istentől, egyháztól való elfordulás ellenére azért akad egy kis rés a fiatal nő határozott véleményében. Szeretne családot a jövőben, függetlenül attól, hogy az ő gyermekkora nem volt felhőtlen. A már önmagában pozitív és örömteli tervvel kapcsolatban megosztott még egy információt zárógondolatként: „Ha lesznek gyerekeim, nem tudom, lesz-e keresztelőjük. Ettől függetlenül nem akarom, hogy teljesen ki legyenek zárva a vallásból. Szeretném, ha ismernék a Bibliát, a kereszténység alapjait, számomra ez az alapműveltség része.”

Cikksorozatunk korábbi részében szintén egy olyan fiatallal beszélgettünk, aki az iskolában tapasztaltak folytán határolódott el a vallástól. A beszélgetések során mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy hol kezdődhetett a folyamat, és hogyan lehetett volna segíteni ezeknek a fiataloknak abban, hogy a vallás és a gyülekezeti élet boldog és örömteli oldalát is megtapasztalhassák. Mennyiben változott volna mostanra a helyzet, ha egy barát vagy egy ismerős segít nekik? 

„Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére” (Róm 15,7) – olvasható a Bibliában. Így tehát mi is segítsük egymást a bajban, beszélgessünk, és hallgassuk meg azokat a testvéreinket is, akik bajban vannak, és szükségük van a kedves szóra, a segítségre és megértésre.