Megható olvasói írás érkezett a postaládánkba. Dr. Bencze Rékában dédapjának pincenaplóját olvasva érlelődtek meg az alábbi gondolatok.
Szerző: Hódi Mártonné dr. Bencze Réka
„Akkor is regény lesz ebből, ha a valósághoz egy pontot sem teszek hozzá, sem el nem veszek belőle. Regény, melyet csak a fékét vesztett emberi természet diktálhat. Milyen jó, hogy Isten minden történés felett Úr, és Úr marad mindig, bárha úgy látszik is, hogy a lovak közé dobta a gyeplőt” – kezdi naplóját Ruttkay Miklian Géza (Nagyi édesapja, a mi dédapánk) 1945. január 31-én a Fehérvári út 24. szám alatti pinceóvóhelyen, ahova a szovjet ostrom elől menekültek.
Ezekben a szokatlan, járványos napokban nekem is eszembe jutott, hogy naplót kéne írnom. (Hogy a dédunokáimnak legyen mit olvasniuk…) Hiszen történelmi időket élünk most is – igaz, más jellegűeket. A naplóírásból persze nem lett semmi, de azért sokszor eszembe jut a Pincenapló.
Vajon ők hogy bírták?
Bezárva.
Ők a pincébe. Mi kisebb-nagyobb lakásainkba.
Ők mintegy negyvenen egy teremben. Mi négyen. Mások ketten-hárman, sokan teljesen egyedül.
Őket riasztotta a külvilág, az aknák, a lövések zaja, a robbanások. Minket kicsábít a napsütés, az éledő természet.
Nem tudták, meddig tart, és hogy ér véget a fogságuk. Mi sem tudjuk, meddig kell elszigetelődünk, és mi lesz azután.
Nekik alig volt valamijük: a villany már az első napon elaludt, a mécsesek, gyertyák fogytán, ivóvíz a szomszéd ház félbemaradt kútfúrásából, tiszta levegő csak a szellőzőn át. Nekünk mindenünk meg van: víz, villany, fűtés, felszerelt otthon, bőséges élelem, kényelmes ágy, még internet is.
Ők alig kaptak hírt távoli szeretteikről. Mi mindennap beszélhetünk velük telefonon, Skype-on.
Valami mégis nagyon hiányzik.
Ők ünnepeltek. Először az újévet, aztán a vízkeresztet. Nálunk húsvét van.
Ők együtt tartottak istentiszteletet, úrvacsorát vettek (a katolikus testvéreikkel közösen is!). Mi nézzük a képernyőt, de alig élhetjük át a közösséget, és nem részesülhetünk a szent eledelből.
Bezárva.
Bezárkózva.
Mint a tanítványok.
„Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek!” (Jn 20,19)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
