Kötőszó

Tényleg azt akarjuk, hogy a járvány után visszarendeződjön az élet, és minden menjen ugyanúgy tovább? Mekkora pofon kell még nekünk, hogy megértsük, az az út nem visz előre?

Szerző: Homoki Pál

Ferdinand Foch francia tábornagy, katonai teoretikus neve valószínűleg sokak számára ismeretlen. Ha azonban híres mondatára tekintünk, melyet a versailles-i békeszerződés megkötését követően mondott – „Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre.” –, alakja máris ismertebbé válik. Szavai igaznak bizonyultak, mivel húsz év és hatvannégy nappal később, 1939. szeptember 1-jén valóban kitört a második világháború.

A világ épp számol. Számoljuk a járványban megbetegedetteket és elhunytakat, a várható gazdasági veszteségeket, a tőzsdeindexek alakulását. Közben ezer- és ezermilliárd dollár- és euróhalmazok kerülnek elő gazdasági mentőcsomagként az állam és kormányfők nyilatkozatai és a pénzügyminiszterek és gazdasági szereplők egyeztetései nyomán. Mindez azért, hogy ha majd véget ér a járvány, minden mehessen tovább. Kérdés:

Tényleg ezt akarjuk? Mekkora pofon kell az emberiségnek, hogy megértse: nem, nem mehet minden ugyanúgy tovább, ahogy korábban volt?

Elég-e ez a mostani egyetlen nagy pofon, hogy megértsük, új világot kell teremtenünk? Igen, most mindenki azt nyilatkozza, hogy új világ jön majd, ha mindez véget ér. Digitális világ. Kevesebbet fogunk utazni, a globális termelési láncok talán megrövidülnek, nem fogunk egy autót tizenhét országból összehordani csavaronként, alkatrészenként a végső összeszerelés előtt. Talán kevesebbet ülünk majd repülőre, biztonságosabb befektetéseket választunk.  Pár évig élni fog bennünk a változtatás igénye. Belátjuk majd, hogy a falakról lerohadó csempés kórházakban dolgozó egészségügyi dolgozók miért voltak annyira morcosak, mikor négy órát vártunk a sürgősségi előtt ülve, közben mekkora tiszteletet érdemelnek. És a tanáraink miért olyan frusztráltak, amikor a versenyszférában kereshető javadalom feléért nem egy gyerekkel vannak együtt napi nyolc órában, mint mi most a karanténban, hanem harminckettővel, akik ráadásul nem is az ő gyerekei. Ha csak ezeket látjuk be, ezeken változtatunk, attól még nem lesz új világ, mindez csak fegyverszünet lesz húsz évre!

Belénk kódolt neofóbiánk miatt mindig félünk az újtól. Az egyházban különösen is. Minél idősebbek vagyunk, annál nehezebben viseljük jól a változásokat. „Idős fát már nem lehet átültetni” – szól az ismert hasonlat. De ha nem ültetjük át most, ez a fa menthetetlenül elpusztul. Ferdinand Foch ezt értette meg az adott történelmi időben, közvetlenül az első világégés után, és most mi is hasonló történelmi időket élünk. Megálljt tudunk-e majd parancsolni a végtelen önzésnek, az emberi kapzsiságnak, annak az életfelfogásnak, hogy egyes-egyedül csak magunkra számíthatunk, éppen ezért csak mi vagyunk fontosak. Vajon meg tudjuk-e változtatni a végtelen egoizmus világát, és meg tudjuk-e tölteni szeretettel a világ kiapadófélben lévő szeretettankjait? Lesz-e az énből mi?

A hogyan tovább? legalább annyira társadalmi, mint gazdasági kérdés.

Ferenc pápa a The Tablet nemzetközi katolikus hírportálnak és a The Commonwealth nemzetközi szervezet orgánuma számára adott friss interjújában arról beszél, hogy a vírus kirobbanása alkalom arra, hogy az emberek kicsit visszavegyenek a tempóból, a fogyasztásból, és többet megtanuljanak a környezetükről. Nehezményezi, hogy ilyen válságos helyzetben miért nem lehet befogadni a hajléktalanokat az üresen álló hotelekbe, és kárhoztatja a világ populista vezetőinek térnyerését. Ferenc pápának, mint oly sokszor, most is igaza van. A kérdés az, hányan sorakozunk fel mögé?

Elég hangos lesz-e a hangunk, hogy ne, ne mehessen minden úgy tovább, mint a járvány előtt?

És mi lesz az egyházzal, evangélikus egyházunkkal? Lesz-e új reformáció? Nem teológiai értelemben, nem a hitelvek szintjén, hiszen Istennek hála ott szilárd alapokra építhetünk. Hanem a misszió területén, az emberek megszólításának területén, a média területén, az egyházszervezet területén?

Számtalan gyülekezetünk indított YouTube-csatornát, közvetíti istentiszteleteit a Facebookon. Három hét alatt eljutottunk oda, hogy egy vasárnap délelőtt harminc különböző online istentiszteleti alkalomból választhatunk, új igehirdetői műfajok teremtődnek. A lelkészek is kezdenek rájönni, hogy egy „normál” istentiszteletet kevesen követnek ötven percen át egy monitor előtt ülve, ahol végig a lelkész látszik egy személyben a szépen redőzött, fekete Luther-kabátjában, és jó esetben a kántor hangja is beszüremlik oldalról. Önkényesen rövidül és változik a liturgia, és felértékelődik a videószerkesztő programokkal bánni tudó gyülekezeti tagok tudása. Aztán rájövünk, hogy a nyolcszáz Facebook-megtekintés nem azt jelenti, hogy annyian végig is hallgatták az igehirdetést, sokan esetleg csak rákattintottak három másodpercre. Végig csak ötvenhatan nézték, de az is sokkal több, mint a szokásos huszonkettő.

Lefolytatjuk majd a vitákat, hogy az online térben való megjelenés nem helyettesítheti a személyes megszólítás és látogatás szolgálatát és örömét, és ez így is van, mint ahogy az is egyértelmű, hogy a most kinyitott digitális kapukat semmi esetre sem zárhatja vissza az egyház. Vitathatatlan, hogy az online vagy telefonos lelkigondozás nem mérhető a személyes alkalmakhoz. Megjelenéseink és alkalmaink talán mégis közvetlenebbek, megszólíthatóbbak, 21. századszerűen emberközelibbek lesznek. A monitoron visszanézett egyházi alkalmak a lelkészek elé is tükröt tartanak.

Mindeközben még talán arra is rájövünk, hány bizottsági ülést lehetne megtartani interneten keresztül, mennyi útiköltséget, mennyi kávét, mennyi pogácsát, mennyi parkolási díjat spórolhatnánk meg, mert az egyházszervezet láthatóan így is működtethető.  

Rajtunk áll, hogy tanul-e a pofonból a világ, rajtunk áll, hogy változik-e mindennapjaiban az egyház.