Kötőszó

A húszas éveinkben elkerülhetetlen azon gondolkodni: mennyire vagyunk már felnőttek és mennyire gyerekek. De azt tapasztalom, hogy az évek gyarapodása nem feltétlenül jelenti a bölcsesség növekedését is. Akkor viszont mégis mit jelent felnőni? Istennel mennyiben más ez a folyamat? És tényleg igaz, hogy ő megkönnyíti az utunkat?

Szerző: Szilágyi Anna

A munkám miatt sokat utazom Budapesten belül, és ennek két velejárója is van: van időm gondolkodni, és van lehetőségem idegenek arcát látni a tömegközlekedési eszközökön. Milyenek ezek az arcok? Legtöbbször: szomorúak. Fásultak. Magányosak. Zárkózottak. Szürkék. Idegesek. Ritkábban: mosolygósak és élénkek – de leginkább a gyerekeké ilyen. Adódik a kérdés: mindenkire ez a „sors” vár, aki felnő?

Ahogy telnek az évek, egyre inkább elveszítjük az örömünket, és csak tapossuk a napokat? Na ne már! Istennel járva ennek nem kell így lennie.

Sőt! Vele egyre nagyobb szabadságba jutunk. Vele mindenkor örülhetünk – ahogy Pál apostol írja többször a leveleiben. Istennel olyanokká válhatunk, mint a folyóvíz mellé ültetett fa: élő, erős gyökerekkel bíró, virágzó, gyümölcsöző.
Ugyanakkor, ahogy telnek az évek, arra is rá kell jönnöm: bizony a csalódások, a megtöretések, a fájdalmak, a küzdelmek elkerülhetetlenek. Igen, keresztényként is.

Jézussal élek és mégis lehetnek nagyon nehéz időszakok az életemben.

Sokszor hallottam már olyan igehirdetést, melyben azt ígérték: onnantól, hogy megtérsz, minden szuper lesz, folyamatosan. Anyagi bőség, kapcsolatok virágzása, álommunka, álomférj/-feleség, kicsattanó egészség stb. Ha pedig ez mégsem valósul meg, nyilván veled vagy a hiteddel van a baj. Ismerős? Ha igen, akkor gyorsan nyisd ki a Bibliád, és csak Istennek higgy. Ne embereknek, még ha nagy tanítóknak vallják magukat, akkor sem.

Csak Isten szavának: az igének.

Én is ezt gyakorlom most. Nem a jól hangzó ígéretekben, az Instagram csillogó igésképeiben (ahol az igeverseket persze kiragadják a kontextusból), a saját „megérzéseimben” és érzéseimben akarok bízni. Csak Jézusban, az egyetlen tiszta forrásban. Mert emberek vagyunk, tehát tévedünk – épp ezért nem akarok vádolni senkit. Hanem fókuszt akarok váltani.
Számomra ez is a felnőtté válás része. Elengedem a más emberektől való függést – hogy még jobban függhessek Istentől. Hogy egyedül ő határozza meg az identitásom. Nem a szüleim vagy a kapcsolati státuszom; nem a keresztény közösség, ahova járok; nem a hely, ahol dolgozom – mindezek másodlagosak.
Ahogy egymás után értek olyan események, amelyek keresztbehúzták a számításaimat és fájtak, ahogy újra és újra csalódnom kellett, válaszút elé kerültem. Vagy elfordulok Istentől, hiszen nem adta meg, amit elvártam, vagy csak azért is hiszek és bízom benne. Az utóbbi mellett döntöttem. Hogy az Ajándékozó, vagyis Isten sokkal fontosabb, mint az ajándékai.

A vele való kapcsolatom fontosabb, mint amiket adhat.

Messze vagyok még az igazi felnőttléttől. Úton vagyok. De legalább már látom: nem a kiégett, szomorú arc lesz az enyém, ahogy telnek az évek, hanem – az Úr kegyelme által – a kipróbált hit, a szilárdabb jellem, a körülményektől független öröm. „Ő tartott életben bennünket, és nem engedte, hogy lábunk inogjon. Mert megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál, mint az ezüstöt.” (Zsolt 66,9–10)

Az írás eredetileg megjelent a 777 blog oldalán, melyet engedéllyel, teljes terjedelmében, szerkesztett formában közlünk.